Chilliszósz

Chilliszósz

Fittanya

2016. október 21. - Chilliszósz

Szeretnék eleget tenni egy megtisztelő felkérésnek, és bemutatni magamat, mint Fittanyut, és megmutatni azt a belső utat, amit bejártam, hogy ezt kiérdemelhessem!

Teljesen őszintén, hátha más is talál hasonlóságokat és ezzel megerősítést nyer, hogy jó úton jár.

 

Elsősorban Anya vagyok. És Ember. És Feleség. És Pilates edző.

És „sajnos” ez mind egyszerre, a mindennapjaim tükrözik e kényes egyensúly meglétének igényét és azt a nehézséget, amivel korunk családanyái szembesülnek.

Fittanyunak tartom magam, mert 1 éve napi rendszerességgel oktatom és edzem a Pilatest, és abból az önképből, hogy életem hátralevő részében tuti tolószékben végzem, eljutottam egy teljesen egészséges testhez és egy egészséges önképhez.

Egész életemben sportoltam, kosárlabdáztam, ha éppen edzés szünet volt, akkor pedig kiszálltam a családi autóból és pár km-en keresztül kértem apámat, lassabban vezessen, mert én meguntam az ülést, kicsit futva szeretném folytatni az utat.

Majd következett egy dacból hozott döntés, az élsportnak hátat fordítottam és jött az ülőmunka, a szabad délutánok és az ezzel szorosan karöltött elveszettség érzése.

21 éves koromig az volt a vízióm, hogy elképesztő híres leszek, még a TV-ben is sűrűn mutatott sportoló nagyágyú, és minden korábbi ismerősöm oltári büszke lesz arra, hogy ismerhetett és az a hülye fiú, aki kiskamaszként beszólt, hogy ad egy százast, ha előhívatom a melleimet a Fotexnál, majd totál megbánja, hogy így bánt velem!

Egyetemi ösztöndíjasként Kaliforniában is esténként /éjszakánként egyedül pattogtatva a labdát és elképesztőbbnél -kivitelezhetetlenebb cseleket begyakorolva láttam magamat 1-2 év múlva sikeres NBI-es játékosként.

Egy éven keresztül ez meg is adatott, de aztán elegem lett a magyar élsportból is megpróbáltam „normális” hétköznapi életet élni. De nem ment. Nem tudtam mit kezdeni az egész addigi életemre jellemző versenyszellememmel, nem értettem, hogy a 8 órás munkaidőben, ha éppen nincs munka, hogyan kell hasznosnak érezni magam és úgy csinálni, mintha dolgoznék. Azt már elfogadtam, hogy nem leszek tök híres sportoló, de akkor miről is szóljon az életem, milyen motivációk vezérelnek majd innentől kezdve? Ha nem lehetek szuperhíres, akkor mi értelme is van az egésznek? Totál légüres térben éreztem magam. Ezzel egyidőben persze az egészségem is leromlott. Elképesztő komoly és hosszú ideig elhúzódó hátfájásokat produkáltam, a mozgáshiánya és a távolabbi célok elvesztése, jött helyette egy evés zavar és a versenysport elmaradásával kialakult adrenalindeficit.

Majd eltelik közel 10 év, a hátfájás marad, a távlati célok még mindig hiányoznak, de szerencsére megismerkedtem egy, azaz A Férfival, aki azóta a férjem és aki szépen lassan felépített belőlem egy olyan embert, akit már én is el tudok fogadni, sőt, olykor még büszke is vagyok Rá!

Az Ő tükrén keresztül látva magamat boldog vagyok, mert 34 évesen nem régóta telnek úgy a napjaim, hogy élvezem az életet, és nem várok valamit és túlélni akarom a jelent, hanem értelmet és boldogságot tudok teremteni magamnak.

Nehezen éltem meg azt a kisgyermekkori időszakot, amikor a kislányommal itthon voltam reggeltől estig és folyton kétségek között marcangolva magam és a környezetem által; miért nem alszik többet, eleget szopizik-e, szeret-e engem ez a baba egyáltalán, ha igen, miért nem tudom sokszor megnyugtatni és hol a fenébe van az a híres nevezetes anyai ösztönöm? Csak azt tudom biztosan, amit nem tudok, sosem vagyok elég jó, nőjön már fel ez a gyerek! Emellett vagyis inkább ezek miatt még intenzívebb hátfájásaim voltak, tudtam, hogy én már teljesen egészséges nem lehetek, hiszen lassan 10 éve fájt a hátam, jobb napokon csak a lépések fájtak, rosszabb periódusokban nem tudtam ordítás nélkül megmoccanni.

Szóval ennyire rózsás és örömteli volt a kezdet otthon, kismamaként..

 

Innen megint ugorjunk 2 évet, és ezzel megérkezünk oda, ahova már boldogan és elégedetten tekintek vissza. Ami sosem változott, az a fejlődni vágyásom és ehhez a legfőbb motivációim a gyermekeim voltak és lesznek is mindig. Mert ez a két ördögfajzat annyira csodálatos és ösztönös és tiszta (még), hogy kötelességemnek érzem magamból a legtöbbet kihozni, hogy úgy tudjam őket az édesapjukkal együtt felnevelni, hogy önazonos, céltudatos, pozitív beállítottságú emberekké váljanak. Ne kelljen fél életükben küzdeniük ellenünk, az esetlegesen rájuk erőltetett elképzeléseink ellen. Legyenek bátran érzelmesek, álljanak ki magukért minden helyzetben és másokért is, azokért, akik rászorulnak. Tudjanak jól szeretni, nem a fellegekben járni és elérhetetlen álmokat kergetni -közben emiatt tétlenül keseregni. Ismerjék fel és szeressék önmagukban az erősségeiket és hiányosságaikat is, így könnyebben elfogadják ezt másokban is. De ezt sokkal egyszerűbben megfogalmazhattam volna:

Egyszerűen szeressenek élni, fedezzék fel a mindennapok boldogságmorzsáit!

Egy valami egészen biztos. Ennek teljesüléséhez, nekem a lehető legjobbat kell kihoznom magamból, vagyis el kell, higgyem a férjemnek, hogy nem azért választott, mert nem volt más választása. Egyetlen egy érvvel tudott erről meggyőzni, ha én tényleg olyan nagyszerű embernek tartom őt, intelligensnek, érzelmesnek, hihetetlen jóképűnek, akkor a választásában sem kételkedhetek.

Nem tagadom, hosszú fejlődési utat jártam be, mire belevágtam a Pilates edzőségbe. Meg persze egy kis szerencse is kellett, ami szerintem akkor jön, ha mi is teszünk érte, és egy jókor megtalált felkérés a manikűrös barátnőmtől, akinek fájt a háta és én felajánlottam, hogy tartok neki egy Pilates órát.

Emlékszem mennyire izgultam, hogy milyen lesz valaki másnak megtartani azt, amit eddig csak magamnak csináltam, majd egy hét múlva már egy bérelt teremben 14 embernek tartottam az órát!

Ez mind kellett ahhoz, hogy ezt kiérdemelhessem. Kiérdemeljem az emberek bizalmát, akik nap- mint -nap eljönnek az óráimra és átélik velem együtt azt az a csodát, amit testünk karbantartása eredményez a lelkünkben. Teljesen új baráti köröm lett általuk és hihetetlen erőt, célt, önbizalmat és folyamatos fejlődni akarást ad ez a napi 1-2 óra Pilates. Az órákon átélhetem azt, aki valójában vagyok, teljesen önazonosnak érzem magam. Egy olyan tudást szeretnék átadni, ami az én életemet is megváltoztatta, hiszen a versenysport, a teljesen kihajtom magam és utána nem bírok megmozdulni érzést felváltotta a kellemesen és alaposan átmozgatom magam, miközben kímélem az ízületeimet, de közben erősödök is és óra végén nemhogy fáradtnak nem érzem magam, de mintha teljesen kicseréltek volna. Egy-egy nehezebb, letargikusabb nap után egyszerűen harmóniába kerülök önmagammal és a környezetemmel. Mi mást kívánhatnék? Igyekszem ezt az érzést átadni a vendégeimnek és azt a hálát és szeretetet, hogy ezt akkor, ott együtt megvalósíthattuk!

Így váltam boldogság keresőből boldogság megélővé.

Mert egyszerre lehetek Anya-amikor a gyerekeimmel vagyok igyekszem teljesen rájuk koncentrálni és a Pilates során nyert energia többletemhez nyúlni a nehezebb pillanatokban is. Mert hiszem, hogy ha anya és apa sokat mosolyog, sokszor vidámak, akkor a gyerekei is ilyenné válnak;

Mert egyszerre lehetek Önmagam- szakítok időt arra, hogy néha csak magammal foglalkozzak, elmenjek egy masszázsra vagy csak egy jót olvashassak egy fincsi tejes kávé társaságában, mert ilyenkor tudok a lelkemmel is találkozni;

Mert egyszerre lettek középtávú céljaim is, és megtaláltam a hivatásom.

Mert egyszerre lehetek egy Csodálatos Férfi felesége, aki önzetlenségével és szeretetével folyamatos példakép számomra.

 

Ennyit szerettem volna leírni. Szerintem fontos, hogy találjuk meg önmagunkat és nem baj, ha ez rohadt sokáig tart, mert ha már nem kell küzdenünk külső tényezők ellen-akár szülői minták, akár saját negatív énképünkről is legyen szó, akkor végre megtalálhatjuk, hogy mi az az életben, amiért aztán igazán érdemes küzdeni! Mert a sok kimerítő belső marcangolás helyett teremthetünk értéket.

Az Ön/utálatot felváltja a Szeretet, amivel aztán tényleg hegyeket tudnánk elmozdítani, de végre rájövünk, hogy tökre nem kell azokat a rohadt hegyeket elmozdítani.

Bőven elég kikerülni őket.

Vagy csak ülni a fenekünkön egy kényelmes fotelben, enni egy tábla, ööö egy szelet epres milka csokit és kiélvezni minden idegszálunkkal ezt a hasat és lelket simogató gasztronómiai élményt és szimplán leszarni a hegyet. 14731380_10154296010437771_1835828874771808756_n_1.jpg

Pilates, Te csodás!

 

Mi az a Pilates?

 

  • Ez egy speciálisan felépített, áramló gyakorlatsorozat, célja a mély törzsi izmok erősítése.
  • Erősítő és nyújtó feladatokból áll.
  • Javítja a testtartást és hajlékonyságot, rugalmas gerincet biztosít.
  • Speciális légzéstechnikát kapcsol össze a gyakorlatokkal.

 big-joe-4.jpg

Kinek ajánlom?

Neked, ha:

Erős, de formás testre vágysz.

  • Erős, de formás testre vágysz.
  • Sokat fáj a hátad, vagy a derekad.
  • Ülőmunkát végzel.
  • Javítanál a testtartásodon.
  • Kismamaként szeretnél újra formába lendülni.
  • Kamaszként szeretnéd kijavítani hanyag testtartásod.
  • Idősebbként az ugri-bugri torna helyett egy lassabb, de teljesen átmozgató mozgásformát szeretne kipróbálni.
  • Rugalmasságra és hajlékonyságra vágysz.
  • Profi sportoló vagy és a sérülést szeretnéd elkerülni.
  • Férfi vagy és David Beckham testalkata elég motiváló számodra! :)

"Naponta 1 órán át végzek Pilates gyakorlatokat. Hosszú idő óta most vagyok a legjobb formámban!"-Beckham nyilatkozata az AC Milan-hoz történt igazolásakor

 

TEHÁT KORTÓL ÉS NEMTŐL FÜGGETLENÜL MINDENKINEK!!


images_4.jpg

PILATES hatása:

A gyakorlás természetes eredménye az önbizalom, a kiegyensúlyozottság, melyet a testi egészséggel, a lelki nyugalommal és szellemi békével érhetünk el, ebben segít nekünk a Pilates. Kellő energiát és éberséget nyerünk egy Pilates óra elvégzése után, mely tökéletesen ellensúlyozza a felgyorsult világunk által megélt napi stresszt, a fizikai és lelki kimerültséget.

images_3.jpg

Lépjünk együtt az egészség útjára a Pilates segítségével!  :)

 

images.jpg

 

Magamról röviden:

Életem mozgató rugója mindig is a sport, a mozgás volt. Versenyszerűen kosárlabdáztam 12 évig, ennek köszönhetően bejártam a világot. ifjúsági Olimpián vettem részt Moszkvában, az Universiade tagjaként Dél-Koreában is játszottam, valamint sport ösztöndíjjal Kaliforniában jártam egyetemre. Mindenhol tanulmányoztam a különböző társadalmak mozgáskultúráját és figyeltem, hol-mivel tartják magukat formában-fitten az emberek. Dél-Afrikában a homokban futottam a helyi gyerekekkel, igaz én cipőben. :) Később a profi sport abbahagyása után és az ülőmunka sajnálatos következménye miatt évekig gyógytornára jártam, és így belekóstolhattam a jóga, Pilates világába. A Pilatesbe szerelmes lettem, ennek segítségével kigyógyultam gerinc bántalmaimból!

 Ez a szerelem sosem fog elmúlni, gyertek, próbáljátok ki Ti is!! :)

 

Kalovits Csilla

további info/ érdeklődés: 06(30)488-7370; cskalovits@gmail.com

 

Tisztelet? Az meg mi a szösz?!

th_1.jpgpic_tisztelet.jpg

 

Tisztelet. Ez a szó számomra mindig is egy nagyon gyakran használt szó volt, folyamatosan követeltem magamnak és azt gondoltam nekem ez jár, hiszen én is mindenkinek megadom.

Valóban jár nekem és valóban megadom mindenkinek? Megpróbálok ennek utána járni, de nem ígérem, hogy teljes mértékben sikerrel járok, nem lesz egyértelmű igen vagy nem válaszom az írásom végén, mert ez a fogalom eléggé szubjektív, mindenkinek mást jelent, mégis úton-útfélen dobálózunk vele! Annyit megér a dolog, hogy mindenki elgondolkozzon rajta egy picikét..

 

 Gyerekkorom óta annyit foglalkoztatott ez a kifejezés, hogy szeretném most egy kicsit körüljárni, kibontani, megszagolni és miután megrágtam eldönteni, hogy továbbra is szeretni fogom, vagy kiderül, hogy nem is vagyunk annyira „rokonlelkek”, és mostantól inkább mellőzni fogom a mindennapi szóhasználatomból a Tisztelet szócskát.

respect-promo-material.bmp

Lássuk. Kezdjük onnantól, mikor én még nagyon pici gyermek voltam és az egyik legelső emlékem a családi veszekedésekből az volt, hogy én magamból kikelve azt kiabáltam, hogy: „Csak azért nem fogom tisztelni, mert a családtagom, mert nagyrészt neki köszönhetem, hogy vagyok! Majd ha olyat tesz, amiért büszke lehetek rá, ami számomra értékkel bír, akkor majd tisztelni fogom!” Hihetetlen mélyről jövő dühöt éreztem, hogy csak a miatt, mert idősebb nálam, mert egy másik generáció, azért tisztelnem kellene, pedig számomra nem tett olyat, ami értékkel bírt volna. Mármint amennyire ezt gyerekfejjel meg lehet ítélni. Visszagondolva a maga módján próbálkozott, sokféle sportra megtanított például, de valahogy a szidalmazás volt az eszköze, és én már akkor mindig bizonyítani akartam Neki, hogy csak egyszer, egyszer dicsérjen meg. Egyszer írtam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy nem érzem, szeret-e engem! Ezt elolvasta és annyit mondott, ha nem érzed, akkor hülye vagy. Pont. Egész életemben mások elismerését hajkurásztam, mindig csak megfeleljek, mindenki szeressen. Szeretném itt azt is leírni, hogy nincs már bennem harag az illetővel kapcsolatban. Tudom, hogy sokszor azt adjuk tovább, amit mi is kaptunk és neki is volt része testi fenyítésben. Ahogy azt is tudom, hogy szeretetet nem sokat kapott az Édesapjától. Sajnos, ezeket nem tőle tudom, a sporton kívül nem sok közös témánk volt és miután az élsportot is abba hagytam, nagyrészt, hogy fricskát mutassak neki: „na, most már nem fogsz tudni Velem dicsekedni másoknak, abbahagytam a kosarazást, maradtam az a tök szerencsétlen lány, akiben semmi értékelhető tényező nem maradt, ehhez mit szólsz?”-ezt követően eléggé nem maradt beszédtémánk. Megbékéltem Vele, akkoriban az a módszer, amivel a „rossz” gyereket igyekeztek jobb belátásra bírni abszolút elfogadott volt. 

De kérdem én, hol itt a Tisztelet? Ugyanis azt gondoltam és gondolom a mai napig, hogy azért sem lettünk felnőtt fejjel közelebbi kapcsolatba, mert nem tisztelt gyermekként, pedig szerintem a gyermeknek is ugyanúgy kijár a tisztelet.

Ezt mindig is éreztem, de azóta tudom, mióta édesanya vagyok. Tisztelem a határait a gyermekemnek, mely érzelmi és fizikai szinten is kifejezésre jut. Először is nem verem meg, mert nem használom ki a testi erő fölényem, és mert mélységesen elítélem, és gyenge módszernek tartom. Azt gondolom, akkor verünk, ütünk, amikor „tehetetlennek” érezzük magunkat ezért „tesszük” ezt, ezért emelünk kezet. Ezzel együtt ismerem azt az érzést, amikor úgy érzed szinte nem maradt más, mint meglegyinteni a gyermeket, hogy észhez térjen, mert hirtelen kifogytál minden egyéb eszközből (kérés, meggyőzés, hangos szó, kiabálás, fenyegetés), a kisded magából kikelve, hisztizve csapkod, olykor Téged is eltalál véletlen (?) rúgkapálás közben, Te mégsem vered meg, visszafogod magad, mert ember vagy nem állat. Tudsz uralkodni a cselekedeteiden. Eddig maximum az arcát vagy a karjait fogtam meg erősebben, hogy elérjem, valahogy zökkenjen ki magából, hogy végre Rám figyeljen és átmenjen, amit mondok. Persze ez sem sikerül mindig, van, hogy megvárom, míg „lefut a program”, míg kisírja (kiüvölti,kibőgi) magából bánatát, de nem fogom megütni. Pontosan azért, amiért másik embert sem ütök meg. Bizonyos helyzetekben véleményem szerint rá lehet ütni a kezére, ha mondjuk, ő kezdeményez valami balhét, vagy ellök egy kisebbet, vagy ha harapna, akkor tuti rácsapnék a szájára, de a határ itt húzódik meg számomra. Ő egy kisember és éppen Tőlem tanulja, hogyan lehet boldogulni az életben. Szeretném megtanítani, hogy mindenféle érzelem megengedett, ha éppen utálja Öcsit, akkor azt is elmondhatja nekem, de ezt tettlegesen nem lehet kifejezésre juttatnia. Tanulja meg, hogy az érzelmei miatt sosem kell szégyenkeznie, de kezelnie, vagyis kontrollálnia kell tudnia ezeket.  Kezet nem emelünk másik emberre, mert tiszteljük. Másrészt tisztelem az érzelmi határait. Hogy ha nem szeretné, hogy agyon puszilgassam, akkor visszafogom magam és nem teszem,(bármennyire is nehezemre esik). Imádom csikizni, de amikor belefárad, és azt mondja elég, azon nyomban abba hagyom. 

Szeretném, ha Ő is érezné, hogy tiszteletbe tartom őt és a határait.

 

A páromtól „elvárom”, hogy ha késik ahhoz képest, mint amit megbeszéltünk, akkor tiszteljen meg annyival, hogy szól, hogy Édesem, ne haragudj, sok a munka, nem tudok még elindulni, de sietek! Ezt én abszolút megértem és elfogadom, persze nem biztos, hogy boldog is leszek tőle. A lényeg, hogy ha nem szól, én úgy érzem, semmibe vesz, és nem tiszteli azt, ami számomra fontos, a pontosság.

Ezt az idő tényezőt én mindenkivel szemben alkalmazom és mivel számomra tiszteletlenség, ha nem szól az illető, akivel megbeszéltem egy találkozót, ha késik, én igyekszem sosem késni, vagy ha belecsúszok, akkor mindenképp értesítem. Nem akkor, amikor ott kellene lennem, hanem előtte.

Ezen kívül, sokszor magamra kell, pirítsak, hogy ha valakivel beszél a Szerelmem, vagy üzenetet kap, ne kérdezzem meg egyből, hogy ki volt és mit akar? –nem mindig sikerül, győz a kíváncsiság. Pedig fontos lenne tiszteletben tartanom életének azokat a határait, amik nem rólam szólnak. Ne akarjak mindenébe belefolyni, hagyjam meg identitásának határait. Adjak neki esélyt, hogy magától akarjon valamit elmesélni, ne kényszerként élje meg, hogy el kell mesélnie, mert mindenbe belekérdezek, pontosabban belepofátlankodok.

Anyukám is sokszor utal rá, hogy nem érzi a tiszteletet a részemről. Ezt azért merem leírni, mert bár sokszor összekapunk, azért mindent tudunk utólag tisztázni, ezért tudom, nem haragszik, hogy Őt „nevesítem”.

Tehát Édesanyám azt gondolja, hogy tisztelnem kellene a szüleimet, mert Ők a szüleim, mert Ők idősebbek.  Amikor itt vannak nálunk, akkor ne kelljen mindenben a mi szabályainknak megfelelni a lakással kapcsolatban (hol kell a cipőt levenni), illetve a gyerekneveléssel kapcsolatban. Én meg pont azt szoktam kiemelni, hogy ő meg nem tartja tiszteletben azt, hogy ez a mi házunk, a mi gyerekeink tehát a mi szabályaink szerint lenne jó itt „játszani”.

Most akkor kinek van igaza? Ki nem tisztel eléggé kit? Jár nekik a tisztelet csak azért, mert idősebbek?

Azt gondolom, alapvetően mindenkinek jár a tisztelet, ha idősebb, ha fiatalabb, én itt nem tennék különbséget. Más kérdés, hogy könnyebb annak megadni, akire felnézek, akit szeretek. De hogy ezt érzi-e a másik, az mitől függ? Ez is olyasmi lehet, mint a szeretetnyelv, hogy mindenkinél másképp nyilvánul meg, mindenki más jelekből szűri le, hogy tisztelve van-e, illetve szeretve van-e, avagy sem.

Steiner Kristóf véleménye a tiszteletről: „szerény véleményem szerint semmi szükség a folytonos ismételgetésére – hiszen az igazi önzetlen szeretet, amellyel minden embernek tartozunk, magában foglalja mindazt, amit a tisztelet jelent.”

Ez nagyon szép, de számomra nem elég konkrét. Mert nem elég önzetlenül szeretni mindenkit, ezt a viselkedésünkkel bizonyos élethelyzetekben kifejezésre is kell juttassuk a tisztelet formájában.

A tiszteletadásnak számtalan formája van, de mindnek közös jellemzője, hogy a másik ember felé irányuló pozitív gesztusban jelenik meg,  íme néhány példa a www.parókia.hu oldaláról, mely számomra kicsit megfoghatóbbá tette ezt az elvont, de mindenki által elvárt viselkedésformát:

  • Amikor beszélgetek valakivel, végighallgatom-e vagy belevágok a szavába?
  • Amikor beszélnek hozzám odafordítom a fejemet a másik felé, ránézek?
  • Ha valakivel mélyebb beszélgetésben vagyok, felveszem-e a csörgő telefont?
  • Csetelek-e egyszerre több ablakból, várakoztatva válaszaimmal hosszú ideig a partnereimet?
  • Szoktam-e szólni a másiknak, ha kések az időben megbeszélt találkozóról?
  • Szoktam-e negatív jelzőkkel illetni másokat, ha nem azt gondolják, amit én jónak tartok?
  • Beszélek-e rendszeresen akár viccesen is a másik nemről-obszcén összefüggésben?
  • Emlegetek-e másokat negatív, megalázó jelzőkkel?
  • Használom-e családtagjaim tárgyait kérdezés nélkül?
  • Képes vagyok-e mozdulatlanul állni a Himnusz alatt?
  • Szoktam-e vezetés közben másokat mindenféle gyenge értelmi képességet kifejező szavakkal illetni?

Ezek alapján rá kell, hogy döbbenjek a tisztelet sokkal szélesebb kérdéseket ölel fel, mint amikre én kitértem és bár a fenti kérdésekre sokszor igennel feleltem, van hova fejlődnöm.

Végezetül  ide idézem Dr. Szilvássy Lászlót, aki szerint: „E képzett szó tulajdonképpeni jelentése: méltósággal lát el, nagyra becsül valakit, elismerést tanúsít valaki iránt, elismeri valakinek a tekintélyét, rangjának, állásának megfelelően viszonyul embertársához, elismeri valaminek a valós és az eszmei értékét.”

 

Összességében arra jutottam, hogy aki számomra fontos, azt azon kívül, hogy szeretem, tisztelni is fogom, akit pedig nem tudok tisztelni, mert nem becsülöm nagyra, azt igyekszem elfogadni a hibáival együtt.

 th.jpg

 

Tehát drága szüleim, úgy szeretlek Titeket, ahogy vagytok, és amikor ide jöttök Hozzánk, azt csináltok, amit akartok, mert Ti képesek vagytok mozdulatlanul állni a Himnusz alatt, tehát levonható a végkövetkeztetés, hogy tiszteltek engem és a családomat! :)

 

 

CIAO BELLA, BELLA!

Nyaralás egy férjjel és két csöppeteg gyermekkel.


Mindenképpen szerettünk volna eljutni valamilyen tengerparti helyre, mert Lencsi, a nagylány a maga 2,5 évével már többször látta a tengert és imádta. Imádta a hullámokat, a homokba süppedő lábujjait, a gurgulázó kacagását, amikor arcon csapja a sós víz, meg a kiálló hatalmas pocijának látványát,( erre még kicsit rá is játszik, főleg ha egy kisebb gyermekkel kell eldönteni, ki legyen a falkavezér, ő odaáll pár centire, kidülleszti tetemes hasikáját, lehetőleg úgy, hogy hozzá is érjen a másikhoz-talán még kicsit meg is löki vele- a kis fél méteres pedig veszi a lapot és elfogadja, nem ő lesz aki megmondja, mikor mit játszanak.)

20150703_193127.jpg

Na jó, lehet, hogy ezeket leginkább én imádom benne, de tuti ami tuti, a tengertől mindannyian lázba jövünk.

Öcsi a maga 10 hónapjával még csak pocimból belülről érezte a tenger hullámainak csapkodását, valamint a hűvös homok simogató érzését, amikor tavaly vele terhesen kiástunk egy jókora lyukat a tengerparton, hogy végre egy kicsit tudjak hasra feküdni és a hátsómat napoztatni. Úgy éreztem tetszik Alexnek, amit belülről tapasztal a tenger morajlását, a homok simogatását illetően, így teli voltam pozitív várakozással.

Gondoltuk, jó lesz ez mindenkinek, irány Olaszország! Barin száll le a gép, majd irány Monopoli a bérelt autóval. Szépen végig alszanak a lurkók a repülőn, mi addig szerelmesen egymás kezét fogva, néha megsimítva, arcunkon bután elterülő mosollyal bámuljuk a felhőket és várjuk a közelgő tenger látványát. A sztyuik olykor-olykor elolvadnak a szépséges alvó gyermekeink látványán, mi ezt enyhe fejbólintással nyugtázzuk, leszállás után mindenki előre enged minket a sorokban és probléma nélkül megérkezünk.

Na igen. Akkor most leírom, hogy is történt mindez a valóságban. Mert természetesen nem pont így. Egy kicsit másképp. Egy kicsit.

Kezdjük a csomagolással. Én köztudottan az utolsó pillanatban szeretek összepakolni, mert akkor az idő nyomásának hatására viszonylag hatékony vagyok. Persze akkor is inkább elviszek plusz öt szoknyát és hat felsőt, mert ne mondja azt nekem senki, hogy előre lehet tudni, melyik nap mihez lesz kedvem, mit -mivel szeretnék majd párosítani. Biztos, ami biztos. Jól van, mióta gyermekek vannak próbálok kevesebb felesleges holmit vinni. Tényleg próbálok. Az is valami.

suitcase-full-with-summer-clothes-thumb5515368_121256046.jpg

Mérleg révén órákig tudok mérlegelni, pakolni, és ez őrjítő. Ezért inkább szűk időintervallumot adok magamnak. Ez a munkában is jó volt. Addig nem sok kedvem volt igazán beleásni magam a munkába, amíg nem éreztem azt, hogy kezd ellepni, ilyenkor végre összekaptam magam és a nyomás alatt olyan észvesztő tempóba kapcsoltam, hogy mindent pöpec elvégeztem. Esküszöm, ilyen módon jobb munkát végzek, mert maximálisan összpontosítok, ha időben elkezdem napokkal korábban, az eredmény biztos kevésbé lesz jó. Ilyen típus vagyok, ez van. Üzenem azoknak, akik szerint kapkodva, gyorsan nem lehet jó eredményt elérni, hogy tévednek.

Tehát reggel gyorsan összepakoltam magamnak, közben Szerelmem, aki egyben a férjem is hál istennek, a  gyerkőcöknek is összepakolt mindent, ezzel semmi gond nem volt. Főleg, ha összehasonlítom magunkat a szomszédokkal, akik tegnap dél óta pakolnak a kocsijukba, elvileg hajnal 4-kor indultak volna el, de nem, még mindig pakolnak, most nézem, délelőtt 11 van. Hát így is lehet, ezek szerint.  Más kérdés, ha még egy fél napot húzzák, szerintem már nem is érdemes elindulni, ezt talán nem említem meg nekik, hátha máskor is megkérjük őket, hogy locsolják a növényeinket a távollétünk alatt.

Férjecske,hipp-hopp ügyesen berámolt mindent a kocsiba, simán elfértünk. Most akkor mégis vihetek plusz pár cipőt és felsőt? Hosszas mérlegelés után jobbnak láttam ezt a kérdést magamba fojtani. Irány a reptér, a gyermekeket bármi áron ébren kell  tartani, ez a szent cél, ennek rendelünk alá mindent  az úton. Ha kell, ordítva énekeljük Halász Jucit, vagy majomkodunk végig az úton, vagy tömöm őket százféle keksszel, mert nem aludhatunk el. Ezt nem kell ecsetelnem, ezt minden kisgyermekes szülő ismeri. Csodálatos humorérzékkel megáldott gyermekek ilyenkor persze az ordító zene mellett, kekszet csámcsogva és másik kézzel a tesó haját húzogatva is gond nélkül bealszanak. Általában. De nem most!  Hála ég, most ébren maradtak, az utazás jól kezdődik!20150628_143918.jpgPrrrrrr, kicsit előre tekerek, mert igazából a repülésig semmi érdemleges nem történt. Beszállunk, anya legbelülre, utána libasorban apafej (aki még azt is benyeli, hogy lábait különböző egyébként nem hajló szögekben kell behajlítania, hogy elférjen), majd Lencsi zárja a sort. Ő úgyis mindenkivel kokettál, jó helye lesz a folyosó mellett. A két évesnél kisebbnek még nincs külön helye, így Őt bekészítem szopó pozícióba az ölembe, a zsilipeket pedig akkor nyitom ki, amikor elkezdünk felszállni, hogy a nyomáskülönbséget a folyamatos nyeléssel kiegyenlítse a zseniális ösztönökkel megáldott gyermek, aki természetesen önmagában is zseniális. A gyermek, legyen Alex, ha már ez a valódi neve is, persze nem alszik el. Mármint elaludna, ha Lencsi nem kezdene el alvás pózba helyezkedve apa meséjét hallgatva több helyet követelni magának és ezt ütemes rugdosással jelezvén öcskösnek. Hát persze hogy végül senki sem alszik egy percet sem. Sebaj, majd a kocsiban, hisz a remény szintén velünk utazik ezen a kalandos túrán.

felhok_folott_a_repulobol_170066_72210.JPG

Hulla fáradtan kiérünk a repülőből, a csomagokat is megleljük a szalagon. Ekkorra már Lencsi a földön kúszva tudja csak elviselni a fáradtságot, de ez számomra érthető és elfogadható, vajon a másik 86 utasnak miért nem?! Mindegy, az elszörnyedt arcokat nem veszem észre, csak azért sem fogadom a lesújtó tekinteteket.

Férjem bevállalja az önmagát felmosó rongynak képzelő Lencsi őrzését, addig én kis szusszanáshoz jutva elindulok gurulós kocsit szerezni, amire rá tudjuk pakolni a pakkokat. Öt percembe telik a 10 EUR bankjegyet felváltatni, mert persze van erre automata, de én először is nem beszélek olaszul, másodszor is jó magyarhoz mérten gondoltam megoldom okosba’ és a magyar százast dugdostam a kocsiba, hátha ez is jó lesz. Hát nem volt. Férjem vöröslő, lányom liluló fejét látva a folyamatos fegyelmezéstől, gondoltam jobb lesz sietni!  Miután megtaláltam az e célból kialakított váltó automatát, mely pontosan a guruló kocsik mellett helyezkedett el- ki gondolta volna- kezemben az apróval vettem észre, hogy a legközelebb álló kocsit nem tolták vissza a többihez, így az minden macera és dugdosás nélkül elvihető. Ok, no comment, ekkorra már más is fáradt lett volna.

Persze a bérelt autókig vezető negyedórás úton- számoltam-négyszer esett le az összes bőrönd a kocsiról, mert Gábor (a férj) az első hívó szóra, ami így hangzik Lencsitől: „nyakamra!” ,de minden előzetes várakozást félresöpörve nem arra utal, hogy „gyere apa, fáradt lehetsz, ugorj a nyakamra, viszlek egy kicsit”, hanem arra felszólítás, hogy apa egyből vegye fel a nyakába Lencsit, ha lehet most azonnal. Gábor kapva kap az alkalmon és szerelmes apához méltóan felkapja a mini bestiát. Ennek következtében egy keze marad a bőrönddel teli kocsit tolnia és innentől mindenki képzeletére bízom, hogyan is zuhantak szanaszét a csomagok minden egyes irányváltásnál vagy egyenesben maradásnál. Persze én is segíthettem volna többet, de rám volt kötve Alex és összességében így viccesebb volt!

Megleltük a kocsi kölcsönzőt, ahol laza olasz stílusban közölték, hogy a korábban megállapodott és leelőlegezett két babaülés helyett csak egyet tudnak adni.  Én meg két pofon helyett négyet is tudok adni, gondoltam. Mégis mit csináljunk a másik gyermekkel, akit a normál biztonsági öv szimplán megfojtott volna?! A pofozkodáshoz melegem volt, így egyéb megoldás után kutattunk. Férjemet elöntötte magyar vére, gondolta ő „kölcsönvesz” egyet, ugyanis a többi kölcsönzőknél simán ki voltak pakolva a bódék mellett a földön a babaülések. Nem sokkal később visszatért lenyugodva, hogy valami mást kell kitaláljunk.

Találékony feleség révén arra jutottam, hogy ha szimplán elvenni nem szeretnénk egyet, próbáljuk kikölcsönözni. Megálltunk, bementünk, legelkeseredettebb arckifejezést magunkra öltöttük, hogy akár felárat is fizetünk, és tudjuk, hogy nem tőlük van az autó bérelve, de adják nekünk kölcsön valamelyik babaülést, különben addig egy tapodtat sem mozdulunk innen. Igen-igen , ezt mind kézjelekkel és angolul. Hihetetlen! Vigyék (mutatta).  Ez volt a válasz. Semmi egyéb! Válasszunk egyet és vigyük el! Nem kellett semmit fizetni, ingyen odaadták. 

Ez az ellentmondás, hogy kifizetjük, leokézzák, majd vállat rándítva mégsem kapunk, a másik meg minden macera nélkül ingyen ad egy babaülést, még papírozni sem óhajtja a műveletet,hát ez az ellentmondás volt a legszerethetőbb az olaszokban, legalábbis számunkra!

20150703_192508.jpg

Ezután a két pöcök az odavezető úton szépen és előírás szerint bealudt, majd hamarosan megérkeztünk a szállásra. Ez egy olasz lakás volt (Airbnb jellegű oldalról) és a házigazdák barátságosan fogadtak minket. Lelkesen olaszul meséltek mindent, és miután elmondtuk, hogy nem beszélünk olaszul csak angolul, az után ugyanolyan lelkesen folytatták, természetesen olaszul. Mondjuk az, hogy Gábor ezt gyönyörű olasz akcentussal, olaszul mondja el, ezt az egy mondatot betanulva, az lehet kicsit félrevezető is szerintem, bár ebben még nem sikerült közös nevezőre jutnunk. A gyermekeink felébredtek, ahogy leparkoltunk és a pici ugye még nem jár, így ő ezért volt mezítláb, a nagy pedig szeretettel lerugdossa a cipőit a kocsiban, így mezítlábasan elkezdtek huncutkodni a lakásban. Ekkor megkérdezte ijedten a házigazda, hogy honnan is jöttünk, gondolom valami balkán országra tippelt és esküszöm, azt hitte a gyerekek egyáltalán nem hordanak cipőt. (Mint amikor Amerikában az egyetemen megkérdezték a csapattársaim, hogy mi még lovon járunk-e,egy másik alkalommal, hogy nálunk is van-e tojás, a születésnapomon pedig elvittek egy bevásárlóközpontba,hogy csodát lássak, hisz nálunk ilyen úgy sincs. Ok-ok, ez 15 éve volt, azóta biztos más a helyzet). Visszakanyarodva a házigazdához, aki előkapott sebtében egy lepedőt, ráborította az ülőgarnitúrára és mutogatta, hogy csak azzal együtt használhatjuk a koszos mezítlábainkkal.                                Persze-persze, úgy lesz. Grazie.

A lakással nem volt nagy gond, kicsit koszos volt a szőnyeg, ami belepte az egész nagyszobát és ez egy kúszó gyermeknél  nem nagy öröm, de úgy gondolom, ennyi belefér, mégis csak nyaralunk, feleslegesen nem idegeskedünk.


20150703_091419.jpg

Összesen kilenc napra mentünk és egy átlagos nap így zajlott: hajnali 5:30 és 6:00 között Alex felébredt és halkan nyögdécselni kezdett. Én ilyenkor próbáltam hangosan venni a levegőt vagy kicsit „félálomban” arcon/hason/oldalbordán –ami közelebb esett-meglegyinteni férjemet, hogy ébredjen már fel. Persze ezt úgy, hogy ő ebből ne érzékeljen semmit és azt higgye ő magától ébredt fel a gyermeki nyöszörgésre. Miután magához tért, igyekeztem a legalvóbbnak tűnő alvó pózba vágni magam és a drágám mit sem sejtve felesége alattomos húzásáról, kikelt az ágyból és elkezdte a napszámos munkát.

 

 

20150703_091833.jpg

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én azért éjjel még 1-2x szoptatom Alexet, amihez fel is kelek, mert őt csak ülve tudom szoptatni, így azt gondolom, jár a hajnali plusz fél óra szusszanat). Nem sokkal utána Lencsi is ébred, és indul a nap.

Reggelizünk, majd én vagy Gábor elmegyünk egyet futni a tengerpartra, addig másikunk a lakásban őrizte Alex alvását, aki még reggel visszaalszik egy órát, közben Lencsivel rajzol/táncol/énekel/mesét olvas. Elképesztő szolgálatot tett a Meglepetés magazinhoz némi ráfizetéssel kapott Máté Péter CD, hisz rádió is volt a lakásban.  Amikor honvágyunk volt, bekapcsoltuk és torkaszakadtából üvöltve körbe táncoltuk az asztalt reggelinél- ki ne csinálna magából komplett idiótát, ha ezzel édesen gurgulázó gyermekhangokat kaphat cserébe?!

20150703_082909.jpg

Ez a futás dolog remek, muszáj vagyok kitérnem részletesebben erre. Hihetetlenül kikapcsolja az anyamajmot! Kellemesen el is fáradok, próbálom nem túlhajtani magam, a gondolataim világosak és pozitívak és a monoton levegővétel (nálam kettő beszív, utána kettő kifúj az ütem, így nem kezd el szúrni az oldalam) egy kicsit meditatív állapotba visz le és átmossa szó szerint a testem, a vérkeringésem, meg a lelkem is. Receptre írnám fel mindenkinek, aki hajlamos borúlátásra. Nagy különbség az itteni futókhoz képest, hogy ott a legtöbb olasz nő inkább sétált a futópályán-ami szerintem tök jó, lényeg csinál valamit-de a legérdekesebb az volt, hogy azt is nagyon divatos szerkóban, egymáshoz hajszálpontosan illő színekkel és az outfit-hez passzoló élénk rúzsban végezte. Hát hiába, a vérbeli olasz nő sport közben is kellően attraktív. Lehet, azért sem futnak, mert az izzadás kevésbé vonzó. Ha már itt tartunk. Miért van az, hogy (legalábbis ahol mi voltunk) minden olasz nő nagyon jelentős túlsúllyal rendelkezik? Pont fordítva, mint itt. Itt szerintem a legtöbb jó nőre igénytelenebb, elpuhultabb pasi jut, addig ott normális kinézetű férfiakhoz igen testes Donnák társultak. Félreértés ne essék, engem nem zavar, sőt, mindig is irigyeltem azokat, akik teljes elégedettségben és harmóniában voltak önmagukkal, a testi adottságaiktól függetlenül! De azért furcsa volt. Lehet a tipikus családi modell, hogy anya otthon egész nap főz ráadásul azért ott a tészta tésztával párosul? Aki tudja a választ mondja már el nekem, kíváncsi vagyok. Pont az olaszok, akik annyira divat centrikusak, miért nem törődnek a külsejükkel kicsit jobban? 

Visszatérve a napirendre a reggeli futás után közös reggeli, majd irány a tengerpart, ahol szintén nem pihentünk. Alex ugyanis még csak kúszik, így első nap, ahogy letettük a homokba, a szeme azonnal felcsillant és az összes fellelhető csikket, törött kagylót, kavicsot próbálta rekord sebességgel a szájába tömködni. Ha pedig az összes létező kacatot eltávolítottam mellőle, akkor szánakozva rám nézett és lezseren belemarkolt az apró szemcsés homokba és azt tömte a szájába, pillantásomat nem eresztve: „azt hiszed kifogtál rajtam, mi?”-mondták lesújtóan a szemei.

20150625_220711.jpg

Másnapra azonban hatalmasat fejlődtünk, Alex megtanult egyensúlyozni a popójával a homokban, felült, így kicsit könnyebb volt figyelni őt, mégis csak megnőtt a távolság a homoktól a szájáig pár centivel. Ezen felbuzdulva már arra is vetemedtem, hogy lefeküdjek egy percre, becsukjam a szemem és a napozás tevékenységét gyakoroljam. Fél perc után, a nap simogatóan elkezdte melegíteni arcom, épp kezdtem volna kiengedni a homlokom közepén futó ráncot, mely a folyamatos gyermek figyelés és készenléti állapot miatt szinte egész nap ékesíti arcom, hirtelen sercegő hangok ütötték meg a fülemet. Napozásnak vége, felpattantam és látom, Alex vakított, hogy már nem eszik homokot. Csak arra várt, hogy egy pillanatra ne őt lessem, és hamm, befalt két öklömnyi adagot. Persze a győzedelmes mosoly szétterült ártatlan arcocskáján. Nem győztem szájába locsolni fél liter ásványvizet! Így telt a napozás, közben Lencsi hatalmasat ugrándozott, lubickolt apjával a vízben, szerencsére néha szerepet cseréltünk, így én is hozzáérhettem a vízhez. Egyébként mit panaszkodom, 5. napon be is mártóztam a tengerbe, 10 percet úszkáltam is benne egymagam-szuper jó érzés volt, aki a kicsit nem becsüli, ugyebár.

20150630_152305.jpg

20150625_220427.jpg

Itt ismét kitérnék egy témára. Miért van az, hogy olyan nehéz nem elemezni önmagam, nem azzal foglalkozni, hogy éppen hogyan áll a fürdőruha, a bugyit kicsit ha lejjebb húzom kicsinyíti-e a fenekem, a többet takaró melltartó (a szoptatás miatt) azért láthatóvá teszi-e, hogy van mellem, a lúdtalpam mennyire égbe kiálltó, stb-stb…Hihetetlen, hogy végre jó formában vagyok, köszönhető a folyamatos szoptatásnak, a kicsi hurkásodik helyettem, neki még jól is áll, valamint gondolom a futás és a Pilates is segít és én mégis mindig találok kivetnivalót magamban?! Csilla, térj már magadhoz, végre alig van narancsbőröd, vékony vagy, mindig ez volt a cél és továbbra is cseszegeted magad?? Valaki kupán vághatna már, nagyon megérdemelnéd. Rá kellett döbbenjek, tök mindegy hogy nézek ki, ha arra van ráállva a szemem, hogy mi  NEM jó a külsőmön, akkor mindig csak azt fogom észrevenni. Tipikus példája ennek, amikor a tengerben állva hátrafordultam, hogy mondjak valamit Gábornak, akit azon kaptam, hogy épp a popómat lesi. Ennél több nem is kellett, robbantam: „mit nézel, tudom, hogy kicsit csíkos, de ez van, ezzel nem tudok mit kezdeni, sajnos ilyen a bőröm!” Erre Ő lesújtóan rám nézett és annyit mondott: „csak azt néztem milyen szép a feneked!” Hát igen, téves riasztás, ezt benéztem. Szegény amúgy is annyit dicsér, ami persze tök jól esik, de neki ez házastársi kötelessége és ráadásul elfogult is velem(tudom Életem, szerinted nem vagy az, ebben sosem fogunk közös nevezőre jutni). Halálba kergettem azzal, hogy folyamatosan nyüstöltem, csináljon már egy jó képet rólam fürdőruhában, hadd örökítsem meg a jó formámat az utókornak, ki tudja, jövő nyáron hogyan fogok kinézni?! És persze mindig ő volt a hibás, ha nem tetszettem a képeken magamnak. Amikor már önmagamnak is sok voltam, akkor töredelmesen elnézést kértem tőle, valamint megköszöntem, hogy annak ellenére, amilyen vagyok, még mindig kitart mellettem.
20150627_130554.jpg

20150630_210259.jpg

 Megint el kellett kezdjem az „önszerető mantrát”. „Jól nézek ki, tetszem magamnak.” Ezt pár százszor ismételgetve több napon át a kezdeti „totál idióta vagyok” érzést felváltja a belülről jövő boldogság , illetve elégedettség érzés, hiszen eddigre tényleg el is hiszem és azt is látom, hogy jól nézek ki és nincs csak ez kicsit ilyenebb lenne meg csak az…Nem rég olvastam, hogy az agy nem tud különbséget tenni aközött, amit valóban átélt, vagy amit elmondunk neki. Tehát simán átverhető. Például, ha szar napom volt, de azt mondogatom, hogy miért is volt jó ez a nap, akkor elégedettség érzés fog eltölteni. Ez komoly, aki nem hiszi, tegyen egy próbát. A hátfájásom is így mulasztottam el, elkezdtem mondogatni magamnak, hogy egészséges vagyok, nem fáj a hátam. Szép lassan ezt vizionalizáltam és az agyam valóságként élte meg és eszerint is alakította a testi folyamataimat. Durva, de működik, persze segít, ha hiszünk is benne. Folyamatos odafigyelést is igényel, sajnos, de megéri. Ezenkívül még valamire rájöttem:  a sok sok gyógytorna és Pilates edzés után, ahol az összes feladatot úgy kell végezni, hogy behúzod a hasad és letolod a vállad,  így a gerincedet tök jól megtámasztják hátulról a kisizmok, ezt érezni is lehet. Szóval rájöttem, hogy nem csak edzésen, hanem a mindennapokban is, amennyiben ezt így csinálom, az majdnem olyan, mintha egész nap erősíteném a hátam! Ezt tudom tanácsolni bárkinek, akinek olykor fáj a háta. Nekem bevált!  Önsegítő könyv vissza a polcra, térjünk vissza a nyaraláshoz.

Az olasz kaják persze isteniek, általában otthon ettünk tortellinit vagy pármai sonkát sárgadinnyével, és mindennel parmezánt. Párszor ettünk finger food halazóban, ahol nyers polipot és tonhalat szolgáltak fel pirítósban, hát éhesek voltunk, megettük és még ízlett is! Persze Alex megint vicces volt, és ő is egyből követeli, ami jár neki, ha látja, hogy mi is enni szeretnénk..

20150628_143557.jpg

20150628_143652.jpg

Délre mindig haza kellett érni, altatás - ha szerencsénk volt jutott egy óra közös nyugizás, amikor egyszerre aludtak a bitangok. Délután a Polignano a Mare nevű szomszéd városba elkocsikáztunk, sétálgatás, nutella ízű fagyi evés, egymás társaságának maximális élvezése és a csodás helyi életérzés magunkba szívása volt a kötelező forgatókönyv.

Non plusz ultraként a végére hagytam a love storyt, megjutalmazván azokat, akik még mindig velem tartanak, ugyanis a történet szupercuki. Az emberben általában mély nyomot hagy élete első szerelme, na akkor a kislánya első szerelme talán még mélyebb nyomot hagy! Utolsó napokban felfedeztünk egy viszonylag hosszú homokos tengerpartot, ahol csak a parkolást kellett fizetni, maga a strandolás ingyen volt. 3 Euróért egy igazi olasz szívtipró a maga hosszú, loknis fekete hajával, tükrös napszemüvegével, őrjítően csábos mosolyával-amit én nem annyira vettem észre lévén mindezekhez az adoniszi adottságokhoz cirka 155 cm magasság társult-de a magasságban nem annyira elmaradó 2,5 évesünk szívébe beletalált Ámor nyila. A „vezető bácsi” onnan kapta a nevét, hogy Lencsi  imádnivaló kislány logikája szerint összerakta, hogy a bácsi, aki a parkoló őr, vigyáz az autókra, amiket odavezettek az emberek, innentől kezdve ő lett „ A vezető bácsi”. Emberünk ahogy meglátta Lencsikét, hatalmas lelkesedéssel köszönt neki, hogy „Ciao Bella, Belllllllllla” és mi lefordítottuk, hogy azt mondta Neked, „Szia szép, szépséges!" Hát Lencsinek több sem kellett, olvadozott a gyönyörűségtől. A szerelem beteljesedésére az utolsó napig kellett várni. Ekkorra kislányunk már nemcsak azt érte el, hogy a csomagjait (napernyő, homokozó szett, kulacs) hozatta az ifjú titánnal, hanem azt is, hogy a lovag állását is kockára téve ott hagyott csapot-papot és a nagy tömegben addig kutatott, míg meglelte a homokozó Lencsit, hogy átadjon neki szerelmi vallomásként egy csodaszép csíkos gumilabdát! A szerelem csodákra képes, még azt is megérezte, hogy ez az utolsó napunk és a tettek mezejére kell lépnie. A szerelem beteljesült, Lencsi bűbájos mosollyal és csillogó szemekkel fogadta a hódolat jeléül átadott gumilabdát.Sajnos közös képre nem került sor a hölgyemény szégyenlőssége miatt, így csak az utólag lerajzolt és többszörösen kiszínezett rajzban láthatjuk viszont a vezető bácsinak titulált parkoló őrt.

20150709_233515.jpg

Ha már a szerelmi beteljesülésnél tartunk, a nyaralás alatt a férjemmel is sikerült nap közben egy-egy lopott percben megsimogatni, átölelni egymást. Este pedig pár mondatot beszélgetni is tudtunk, és kicsit összebújni, mielőtt hulla fáradtan bedőltünk az ágyba.

Biztos voltam benne, hogy annyira kifáradtak a babák a kilenc nap alatt, hogy a repülő út hazafelé végre sima lesz. Aha. Nem volt nagy gáz, de azért pihenés sem. A két kismalac mondjuk kidőlt az odavezető autó úton, így egyre csökkent az esély, hogy a repülőn is alszanak majd.

 

20150703_192411.jpg

 

A sztyuik között volt egy kezdő, Thomas. Annyira izgult, hogy a szokásos menekülő útvonal pantomimezésénél úgy remegett a keze, hogy hős legyen a talpán, aki rájön, melyik sorban is van az exit. Ráadásul, amikor körbejárt indulás előtt ellenőrizni a csomagokat, magán hagyta a mentőmellényt, hát ez vicces is lehetett volna, ha nem lett volna inkább aggodalomra okot adó. Alexet a szokásos módon felszállásnál cicire kapcsoltam. Apjuk békésen olvasgatta úgy 128.szorra a Bogyó és Babócát, Lencsi pedig tervszerűen kezdett elbóbiskolni. Alakul!  Felbátorodván önmagunk nagyszerűségétől, intettem a sztyuinak, ide egy jó kis meleg teát! (Mindig is szerettem az ilyen fölösleges apró luxus dolgokat, olyan királynői érzésem lesz tőle). Ahogy megkaptam és belekevertettem férjemmel a hozzávalókat, épp hogy belekóstoltam, az alvó medve a cicimről egy hatalmas rúgással jelezte, hogy a békés percekkel ráérek még várni pár évet, magához tért, természetesen a nagyot is egyből felkeltette, egyedül unalmas rosszalkodni ugyebár.  Ennyi volt a magamra szánt pár perces tea ivászat. De az a 4 másodperc, amíg csukott szemmel élveztem a forró nedűt ajkaimon, befelé figyelvén, kicsit kizárva a külvilágot, az esküszöm megérte!                                    

Bocsánat, kicsit hosszúra nyúlt a történet, és bár tényleg kellett pár nap a megérkezés után a regenerálódásra, természetesen azonnal indulnék, ha ismét mehetnénk, hisz bármilyen fárasztó egy ilyen móka, mégis közös élmény az egész családnak és én imádok a családommal lenni, még ha percekre olykor-olykor a világ végére is kívánom egyiket, másikat vagy éppenséggel mindegyiket egyszerre! :)


                                                     20150626_195230.jpg

                                                                                                                                                                                                                       Lencsi baba, jövőre hova utazunk?

 

 20150703_082557.jpg

 

Ready, steady, go...


Durr bele a közepébe.

unnamed_1.png

 


Van egy 2,5 éves lányom és egy 10 hónapos fiam. Itthon vagyok szinte 3 éve. Annyi földi mennyet és poklot még nem éltem meg, mint ez alatt az időszak alatt. Ennek és a fejlődni vágyásomnak köszönhetően azonban kénytelen voltam rengeteget változni. Egyszerűen nem volt más opció. Immáron nem csak a saját boldogulásomért, boldogságomért illetve boldogtalanságomért felelek, egyértelmű volt, változnom, tennem kell, kezembe kell vennem a sorsom irányítását.

Egy kicsit a két évvel ezelőtti lelkiállapotomról: Tényleg elképzelhető, hogy egyedül én nem tudom milyen az, amikor egy anya az ösztöneire hallgat, ha a gyermeke folyamatosan üvöltve sír? Mert én ezt az „ösztönösséget” nem leltem magamban sehol. Önmagam marcangolásán keresztül szépen aprítottam fel a szűk környezetem idegeit is.

Kezdődött az egész a sógornőm bátorító levele után, miszerint nekem igenis tudnom, éreznem kell, mi kell a gyereknek. Aztán folytatódott azzal, hogy egy másik közeli hozzátartozóm –gondolom- jó szándékkal vezérelten síró gyermekemet kitépte a karjaimból, mert azt gondolta azzal segít rajtam, miután hulla fáradtan, potyogó könnyeimmel szorongattam az üvöltő pár hetes leányomat. Hát nem. Ezzel nem segített. Még inkább azt éreztette velem, hogy szart sem tudok a gyereknevelésről, sőt legfőképp a saját gyerekemet kell megmenteni tőlem. Ennek a cselekedetnek abszolút ez volt az üzenete, bár tudom én, hogy ő lelkileg nem tudott támaszt adni, és így próbált segíteni, de ezt abban a lelkiállapotomban nem tudtam így látni. Visszatérve a sógornőm szavaira, miszerint senki nem tudja, mi van a gyerekkel, miért üvölt, csakis én, az anyja tudhatja. Na, én akkor megsemmisülve, magamba zuhanva azt éreztem, hogy abban a pillanatban a gyermek apjában sokkal nagyobb bizodalmam volt, mint önmagamban, mert ő olykor el tudta altatni a mellkasán az üvöltő oroszlánkölyköt, én még erre sem voltam képes. Nálam maximum akkor aludt el, amikor télen a mínuszokban a 'b' verzió mellett letéve a voksomat elvittem a férfi XXL kabát alatt magamra kötve a banditát hajnal 3 felé sétálni a dimbes-dombos hegyoldalunkra és persze megállni vagy lassítani nem mertem, nehogy megzavarjam a végre valahára egyenletes szuszogásra váltó fülsiketítő üvöltést. Ja, az 'a' verzió az lett volna, hogy falhoz vágom. Jó-jó, azért ez nem ennyire direkt módon fogalmazódott meg bennem, inkább csak úgy, hogy megkérdeztem a nálam mindig nyugodtabb és racionálisabb férjuramat, hogy az őseink vajon hány üvöltő babát vágtak tehetetlenségükben a barlang falához, hogy végre elhallgattassák az ebadtát? Mert mondjuk a vadállatokat nem volt tanácsos felbőszíteni vagy csak idegileg talán kevésbé lehettek anno türelmesek őseink, mint most én, hiszen azért mögöttem már van pár generáció, akik békésebb eszközökhöz nyúlva oldottak meg stresszes szituációkat és én is olvastam már egy pár önkontroll témájú könyvet.

Ennél a gondolatmenetnél érthetően kicsit megijedtem magamtól és jobbnak láttam hulla fáradtan elindulni az éjszakába az üvöltő szelek közé hegyet mászni a gyermekkel, abban reménykedve, hogy amennyiben túlélem ezt a menetet, azon kívül, hogy talán bealszik a gyermek, a hatalmas feszültség is esetleg kimegy belőlem..

Szóval ez brutál kemény időszak és nem, nem készít fel rá semmi. Az biztos nem előny, ha az ember alapvetően önbizalom hiányos, mások véleménye alapján látja önmagát és ahhoz van szokva, hogy kiskorától kezdve ezer dolgot csinál egyszerre, no és a legtöbb dologban sikeres (versenyszerű kosárlabda, ösztöndíj Amerikában egy komoly egyetemen, egy jó munkahelyen jolly -joker pozíció betöltése). Hát ezek nem segítenek. Mert otthon bizony senki nem értékeli úgy a munkádat, nem jár érte bónusz, nem tudsz másokat legyőzve a csúcsra jutni. Nem. Itt te vagy. Meg a gyereked. Meg a bezártságod. Meg a gondolataid. Ezek pedig nem mindig támogatóak. Mert tényleg: hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?! Egész életedben erről álmodoztál! A tökéletes férjről, a szuper apáról –pipa, pipa. Gyermekekről, rendezett családi háttérről-pipa, pipa. Erre Te?! Te szerencsétlen nőszemély? Mi jut eszedbe jó dolgodban?? Keseregni. Nem élvezni az örömöket. Pedig tényleg. Azok az ősanyák!!! Hát azok fején mindig ott csücsül a gyereken kívül a magabiztos elégedettség, hogy ők aztán simán főznek, mosnak, takarítanak, nem alszanak, boldog gyereket nevelnek, hol itt a probléma? Hát kérem szépen ott, hogy én nem vagyok hajlandó lemondani az eddigi boldogság forrásaimról. Mert engem igenis az tölt fel, ha kétnaponta elmegyek itthonról akár gyerekestül, akár egyedül, ahol emberek vesznek körül; ha a manikűrös 4 hetente szép körmöket varázsol nekem, mert ilyenkor történik valami! Egy pici szeletem nő marad. Vagány, boldog nő, akinek még a kezei is ápoltak. És ez nekem fontos. Lehet, azért mert kiskoromban rágtam a körmöm és ezt a szorongást immár a szép körmeimen nem tudom levezetni, ami jó dolog, mert nem lesz ótvar randa a kezem.

De a lényeg, hogy igenis őrizzünk meg apró boldogságmorzsákat a régi önmagunkból, hogy aztán tudjunk hova visszatérni, maradjunk valamilyenek, ne áldozzuk fel saját vágyainkat a gyermekeinkért, mert az tuti nem vezet hosszú távon kiegyensúlyozott gyermek-anya kapcsolatra. Jaj, de nagyon előreszaladtam. Ha én ezt tudtam volt 2 éve is, akkor bizony nem lett volna olyan megsemmisítően nehéz az anyaság kezdete. Igen, olyan is volt, hogy nem tudtam lábra állni a kínzó hátfájásomtól, ami 10 éven át gyötört. Eljutottam oda, hogy én, aki élsportoló voltam, 5 éve nem tudtam egy jót futni, mert a fájdalomtól alig bírtam haza botorkálni, és a legborzasztóbb az volt, hogy a jövőképem nem egy egészséges nő víziója volt - megjegyzem 30 éves voltam ekkor. Abszolút betegség tudatom volt, és a kép, ami megjelent előttem, sokszor egy tolókocsis vagy a lábát fájdalmában maga után húzó szerencsétlen nő képe volt. Ez így nem mehetett tovább. Rá kellett jönnöm, mi húzódik valójában a hátfájásom mögött, hogy lehet, hogy nincs rá megfelelő magyarázat fizikai szinten, hogy ez a valami mindig előjön és bekebelez? Lehet, hogy tényleg igaza volt azoknak, akik lelki okokat (is ) véltek felfedezni a háttérben?

Kellett egy jó életvezetési tanácsadó, aki megértette velem, hogy más véleménye önmagáról szól. Nem rólam, és hogy NEM KELL MEGFELELNEM MINDENKINEK. Fuhú, ez de könnyen hangzik és de bitang nehéz megvalósítani. Hogy is van ez? A bizonytalan ember körül azonnal megjelennek a nagyon határozott véleményű emberek, akik szinte vérszagot fogva megfojtják a kis áldozatukat és addig szorongatják a nyakukat, amíg az inkább megadja magát, elismeri, hogy amit eddig ő csinált az szar, hogy szar anya és szar feleség amiért nem tanult meg az egyetemi évek alatt főzni, vagy ha akkor nem akkor a kisgyerek mellett, 3-4 óra alvással miért nem kezd el most főzőtanfolyamra járni??! Egyáltalán ha üvölt a gyerek, hogy nem vágja rá egyből, hogy hát igen, jön a jobb hátsó 7-es foga azért nyüszít, vagy álmában egy légy rászállt az orrára (ezt egy jó anya látja, hisz éberen őrzi kisbabája minden egyes lélegzetét-nappal és éjjel) és ennek emléke hirtelen felbukkant az agyában és ettől sír, vagy csupán a lábkörme viszket és nem tudja megkülönböztetni a viszketést a fájdalomtól, hát természetesen ezért üvölt. És ilyenkor én megsemmisültem és a másik pedig a nagy erkölcsi (vagy agresszióban és hangerőben) mért versenyben hatalmas fölénnyel boldog lehetett, mert amíg az én ítéletem hangoztatta, addig sem kellett a saját életének problémáival foglalkoznia.

Mennyivel könnyebb elmondani valakinek mit csinál rosszul, vagy csak „segítőkészen” kéretlen tanácsot adni, mint saját kicsi életének esetleges bajaival szembenézni.  Ezzel eljutottunk a fejlődésem bizonyítékához. Hogy megérte önmagamon dolgoznom, a legmélyebb gödörben fetrengenem és elemezni önmagam, hogy mit csinálok rosszul, és hogy szerethetném magamat jobban, mert most már így reagálok:

Képes vagyok azt mondani, miután tisztába tettem, megetettem, megbüfiztettem gyermekem (amikor sikerül, mert hát ezt sem tudja minden baba ugyanúgy), hogy NEM TUDOM éppen most miért sír a gyermekem. Ma már a második gyerekemmel ezt ki merem mondani. Mert lehet a front, meg bármi és biztos megnyugtatóbb lenne a környezetemnek azt látni, hogy kézben tartom a dolgokat, de ez nincs mindig így. Ez van. Ez az élet.

Ez a felismerés számomra hatalmas dolog volt. Eljutottam arra a szintre, hogy elég erősnek éreztem magam, hogy a külvilág felé a gyengeségeimet is ki merjem mutatni és ettől ne érezzem magam kevesebbnek. Nem az lett az első gondolatom, hogy a másik biztos jobban csinálja, hanem az, hogy az is lehet, hogy ő sem tud mindent, de talán ezt nem meri felvállalni. ÉS a legviccesebb, hogy a gyengeségeim felvállalása hatására, hihetetlen erőt éreztem magamban!

Ezen kívül, én bátran sírok a gyerek előtt is Ha már idegileg kikészített, akkor én is elsírom magam és olyankor elmagyarázom, hogy anyának is egy idegrendszere van (volt :) ) és ő is elfárad néha. És ez tudjátok hova vezet? Nem, nem egy lelkileg labilis gyermekhez, hanem egy totál együtt érző lélek kibontakozásához, aki ha lát egy síró babát egyből odamegy átölelni és megpuszilni (jó- jó néha akkor is odamegy ölelgetni és puszilgatni, ha erre semmi előzmény nem utal, egyszerűn szeret ölelgetni, ez legyen a legnagyobb problémája).

Itt a képen például Öcsit, aki olykor boldogan, olykor a kis tesóként járó beletörődéssel fogadja a kitörő érzelem áradatot.  Hogy itt éppen hogyan, azt mindenki döntse el maga. :)

fb_img_1436185315827.jpg

Szóval bátor szószólója lettem a béna anyáknak a játszótéren, akik sokszor nem tudják a megoldást, de próbálkoznak, vállalják a gyengeségeket és azt, hogy bizony a kisgyermeki lét az én típusú embereknek rohadt nehéz.

Rohadt sokszor. Hogy sokszor szegény férjem idegbeteg asszonyhoz tér haza, aki ha kisírhatja bánatát, akkor utána újult erővel megy neki ismét a csatába, aki inkább elmegy futni heti 5 x a tűző napba, ha úgy érzi, kezd ideges lenni, vagy feszült gyermeke egész napos nyűgös hangulatától,vagy lelkileg kimerült és tud szerezni bébiszittyót, hogy ne a gyermekein vezesse le a feszültségét. Én ugyanis nem abban hiszek, hogy 100%-ig csak az anyára van szüksége a babának, hanem alapvetően az anyára, de ha neki kell töltődés, és megoldható, akkor sokkal jobb a babának egy újult energia, mint a fáradt anya, akiben már semmi energia nincs, akinek kell egy kis rehab, hogy megint lehessen belőle töltekezni! 

Ebben a nagy küzdelemben számomra ők a legfontosabbak.A Gyermekeim. Értük szeretnék fejlődni, értük gyógyítottam meg a lelkem (biztos van még hova fejlődni), de már régóta nincs kínzó hátfájásom és emelgetem a két csöppséget napi 20 órában, hogy ők ne egy önbizalom hiányos energiába nőjenek bele.

Ez az én legnagyobb feladatom. Hogy ahogy elfogadom, értékelni és szeretni tudom magam, úgy tanulják ezt meg a gyerekeim is. Innen pedig nincs megállás!

A következő célom, megtalálni azt az irányt, ami hosszabb távú célt tud adni nekem. Ebben ötvözném a sport múltamat a 10 éves gyógytornával, a lelki vívódásaimmal, valamint az emberi érzésekre való ráhangolódásommal szeretnék kezdeni valamit.

A legszebb az egészben, hogy kezdem elhinni, képes leszek rá!

u.i.

Segítsük egymást anyafejek! Ne tanácsokat osztogassunk és ítélkezzünk egymáson, hanem legyünk ott, ha egy váll kell, amin sírni lehet, egy öl kell, ami megtartja kisbabánk fejét , ha mi épp fél órát szusszannánk (nem főznénk, takarítanánk, hanem töltődnénk!!)

Mindenki más pedig értse meg, hogy ez nekünk nagyon nem könnyű és lelkileg legyenek ott, ha fizikailag nem is tudnak segíteni! Egy kis odafigyeléssel, a babánkra való kedves mosollyal, egy bátorító „de bájos, de kedves , vagány a gyermeked, tetszik, ahogy csinálod a dolgaidat”, szóval egy kis megértés és szeretet kifejezése csodákra képes,családon belül és családon túl!

Ja, és ezt az egészet nem mertem volna leírni, ha alapvetően nem gondolnám és érezném azt, hogy a sok nehézség és kimerültség mellett, ez nem csak azért csodás időszak, mert tükröt tart és fejlődésre ösztökél, hanem mert ezek a kis banditák tényleg imádnivalók és én imádom is őket a szutykos tappancsaiktól a huncut fejük búbjáig!

Köszönöm, hogy elolvastad.

 Kalovits Csilla

 

 

profil_kep.jpg


 

                     

 

süti beállítások módosítása