Mindenképpen szerettünk volna eljutni valamilyen tengerparti helyre, mert Lencsi, a nagylány a maga 2,5 évével már többször látta a tengert és imádta. Imádta a hullámokat, a homokba süppedő lábujjait, a gurgulázó kacagását, amikor arcon csapja a sós víz, meg a kiálló hatalmas pocijának látványát,( erre még kicsit rá is játszik, főleg ha egy kisebb gyermekkel kell eldönteni, ki legyen a falkavezér, ő odaáll pár centire, kidülleszti tetemes hasikáját, lehetőleg úgy, hogy hozzá is érjen a másikhoz-talán még kicsit meg is löki vele- a kis fél méteres pedig veszi a lapot és elfogadja, nem ő lesz aki megmondja, mikor mit játszanak.)

Na jó, lehet, hogy ezeket leginkább én imádom benne, de tuti ami tuti, a tengertől mindannyian lázba jövünk.

Öcsi a maga 10 hónapjával még csak pocimból belülről érezte a tenger hullámainak csapkodását, valamint a hűvös homok simogató érzését, amikor tavaly vele terhesen kiástunk egy jókora lyukat a tengerparton, hogy végre egy kicsit tudjak hasra feküdni és a hátsómat napoztatni. Úgy éreztem tetszik Alexnek, amit belülről tapasztal a tenger morajlását, a homok simogatását illetően, így teli voltam pozitív várakozással.

Gondoltuk, jó lesz ez mindenkinek, irány Olaszország! Barin száll le a gép, majd irány Monopoli a bérelt autóval. Szépen végig alszanak a lurkók a repülőn, mi addig szerelmesen egymás kezét fogva, néha megsimítva, arcunkon bután elterülő mosollyal bámuljuk a felhőket és várjuk a közelgő tenger látványát. A sztyuik olykor-olykor elolvadnak a szépséges alvó gyermekeink látványán, mi ezt enyhe fejbólintással nyugtázzuk, leszállás után mindenki előre enged minket a sorokban és probléma nélkül megérkezünk.

Na igen. Akkor most leírom, hogy is történt mindez a valóságban. Mert természetesen nem pont így. Egy kicsit másképp. Egy kicsit.

Kezdjük a csomagolással. Én köztudottan az utolsó pillanatban szeretek összepakolni, mert akkor az idő nyomásának hatására viszonylag hatékony vagyok. Persze akkor is inkább elviszek plusz öt szoknyát és hat felsőt, mert ne mondja azt nekem senki, hogy előre lehet tudni, melyik nap mihez lesz kedvem, mit -mivel szeretnék majd párosítani. Biztos, ami biztos. Jól van, mióta gyermekek vannak próbálok kevesebb felesleges holmit vinni. Tényleg próbálok. Az is valami.

Mérleg révén órákig tudok mérlegelni, pakolni, és ez őrjítő. Ezért inkább szűk időintervallumot adok magamnak. Ez a munkában is jó volt. Addig nem sok kedvem volt igazán beleásni magam a munkába, amíg nem éreztem azt, hogy kezd ellepni, ilyenkor végre összekaptam magam és a nyomás alatt olyan észvesztő tempóba kapcsoltam, hogy mindent pöpec elvégeztem. Esküszöm, ilyen módon jobb munkát végzek, mert maximálisan összpontosítok, ha időben elkezdem napokkal korábban, az eredmény biztos kevésbé lesz jó. Ilyen típus vagyok, ez van. Üzenem azoknak, akik szerint kapkodva, gyorsan nem lehet jó eredményt elérni, hogy tévednek.

Tehát reggel gyorsan összepakoltam magamnak, közben Szerelmem, aki egyben a férjem is hál istennek, a  gyerkőcöknek is összepakolt mindent, ezzel semmi gond nem volt. Főleg, ha összehasonlítom magunkat a szomszédokkal, akik tegnap dél óta pakolnak a kocsijukba, elvileg hajnal 4-kor indultak volna el, de nem, még mindig pakolnak, most nézem, délelőtt 11 van. Hát így is lehet, ezek szerint.  Más kérdés, ha még egy fél napot húzzák, szerintem már nem is érdemes elindulni, ezt talán nem említem meg nekik, hátha máskor is megkérjük őket, hogy locsolják a növényeinket a távollétünk alatt.

Férjecske,hipp-hopp ügyesen berámolt mindent a kocsiba, simán elfértünk. Most akkor mégis vihetek plusz pár cipőt és felsőt? Hosszas mérlegelés után jobbnak láttam ezt a kérdést magamba fojtani. Irány a reptér, a gyermekeket bármi áron ébren kell  tartani, ez a szent cél, ennek rendelünk alá mindent  az úton. Ha kell, ordítva énekeljük Halász Jucit, vagy majomkodunk végig az úton, vagy tömöm őket százféle keksszel, mert nem aludhatunk el. Ezt nem kell ecsetelnem, ezt minden kisgyermekes szülő ismeri. Csodálatos humorérzékkel megáldott gyermekek ilyenkor persze az ordító zene mellett, kekszet csámcsogva és másik kézzel a tesó haját húzogatva is gond nélkül bealszanak. Általában. De nem most!  Hála ég, most ébren maradtak, az utazás jól kezdődik!Prrrrrr, kicsit előre tekerek, mert igazából a repülésig semmi érdemleges nem történt. Beszállunk, anya legbelülre, utána libasorban apafej (aki még azt is benyeli, hogy lábait különböző egyébként nem hajló szögekben kell behajlítania, hogy elférjen), majd Lencsi zárja a sort. Ő úgyis mindenkivel kokettál, jó helye lesz a folyosó mellett. A két évesnél kisebbnek még nincs külön helye, így Őt bekészítem szopó pozícióba az ölembe, a zsilipeket pedig akkor nyitom ki, amikor elkezdünk felszállni, hogy a nyomáskülönbséget a folyamatos nyeléssel kiegyenlítse a zseniális ösztönökkel megáldott gyermek, aki természetesen önmagában is zseniális. A gyermek, legyen Alex, ha már ez a valódi neve is, persze nem alszik el. Mármint elaludna, ha Lencsi nem kezdene el alvás pózba helyezkedve apa meséjét hallgatva több helyet követelni magának és ezt ütemes rugdosással jelezvén öcskösnek. Hát persze hogy végül senki sem alszik egy percet sem. Sebaj, majd a kocsiban, hisz a remény szintén velünk utazik ezen a kalandos túrán.

Hulla fáradtan kiérünk a repülőből, a csomagokat is megleljük a szalagon. Ekkorra már Lencsi a földön kúszva tudja csak elviselni a fáradtságot, de ez számomra érthető és elfogadható, vajon a másik 86 utasnak miért nem?! Mindegy, az elszörnyedt arcokat nem veszem észre, csak azért sem fogadom a lesújtó tekinteteket.

Férjem bevállalja az önmagát felmosó rongynak képzelő Lencsi őrzését, addig én kis szusszanáshoz jutva elindulok gurulós kocsit szerezni, amire rá tudjuk pakolni a pakkokat. Öt percembe telik a 10 EUR bankjegyet felváltatni, mert persze van erre automata, de én először is nem beszélek olaszul, másodszor is jó magyarhoz mérten gondoltam megoldom okosba’ és a magyar százast dugdostam a kocsiba, hátha ez is jó lesz. Hát nem volt. Férjem vöröslő, lányom liluló fejét látva a folyamatos fegyelmezéstől, gondoltam jobb lesz sietni!  Miután megtaláltam az e célból kialakított váltó automatát, mely pontosan a guruló kocsik mellett helyezkedett el- ki gondolta volna- kezemben az apróval vettem észre, hogy a legközelebb álló kocsit nem tolták vissza a többihez, így az minden macera és dugdosás nélkül elvihető. Ok, no comment, ekkorra már más is fáradt lett volna.

Persze a bérelt autókig vezető negyedórás úton- számoltam-négyszer esett le az összes bőrönd a kocsiról, mert Gábor (a férj) az első hívó szóra, ami így hangzik Lencsitől: „nyakamra!” ,de minden előzetes várakozást félresöpörve nem arra utal, hogy „gyere apa, fáradt lehetsz, ugorj a nyakamra, viszlek egy kicsit”, hanem arra felszólítás, hogy apa egyből vegye fel a nyakába Lencsit, ha lehet most azonnal. Gábor kapva kap az alkalmon és szerelmes apához méltóan felkapja a mini bestiát. Ennek következtében egy keze marad a bőrönddel teli kocsit tolnia és innentől mindenki képzeletére bízom, hogyan is zuhantak szanaszét a csomagok minden egyes irányváltásnál vagy egyenesben maradásnál. Persze én is segíthettem volna többet, de rám volt kötve Alex és összességében így viccesebb volt!

Megleltük a kocsi kölcsönzőt, ahol laza olasz stílusban közölték, hogy a korábban megállapodott és leelőlegezett két babaülés helyett csak egyet tudnak adni.  Én meg két pofon helyett négyet is tudok adni, gondoltam. Mégis mit csináljunk a másik gyermekkel, akit a normál biztonsági öv szimplán megfojtott volna?! A pofozkodáshoz melegem volt, így egyéb megoldás után kutattunk. Férjemet elöntötte magyar vére, gondolta ő „kölcsönvesz” egyet, ugyanis a többi kölcsönzőknél simán ki voltak pakolva a bódék mellett a földön a babaülések. Nem sokkal később visszatért lenyugodva, hogy valami mást kell kitaláljunk.

Találékony feleség révén arra jutottam, hogy ha szimplán elvenni nem szeretnénk egyet, próbáljuk kikölcsönözni. Megálltunk, bementünk, legelkeseredettebb arckifejezést magunkra öltöttük, hogy akár felárat is fizetünk, és tudjuk, hogy nem tőlük van az autó bérelve, de adják nekünk kölcsön valamelyik babaülést, különben addig egy tapodtat sem mozdulunk innen. Igen-igen , ezt mind kézjelekkel és angolul. Hihetetlen! Vigyék (mutatta).  Ez volt a válasz. Semmi egyéb! Válasszunk egyet és vigyük el! Nem kellett semmit fizetni, ingyen odaadták. 

Ez az ellentmondás, hogy kifizetjük, leokézzák, majd vállat rándítva mégsem kapunk, a másik meg minden macera nélkül ingyen ad egy babaülést, még papírozni sem óhajtja a műveletet,hát ez az ellentmondás volt a legszerethetőbb az olaszokban, legalábbis számunkra!

Ezután a két pöcök az odavezető úton szépen és előírás szerint bealudt, majd hamarosan megérkeztünk a szállásra. Ez egy olasz lakás volt (Airbnb jellegű oldalról) és a házigazdák barátságosan fogadtak minket. Lelkesen olaszul meséltek mindent, és miután elmondtuk, hogy nem beszélünk olaszul csak angolul, az után ugyanolyan lelkesen folytatták, természetesen olaszul. Mondjuk az, hogy Gábor ezt gyönyörű olasz akcentussal, olaszul mondja el, ezt az egy mondatot betanulva, az lehet kicsit félrevezető is szerintem, bár ebben még nem sikerült közös nevezőre jutnunk. A gyermekeink felébredtek, ahogy leparkoltunk és a pici ugye még nem jár, így ő ezért volt mezítláb, a nagy pedig szeretettel lerugdossa a cipőit a kocsiban, így mezítlábasan elkezdtek huncutkodni a lakásban. Ekkor megkérdezte ijedten a házigazda, hogy honnan is jöttünk, gondolom valami balkán országra tippelt és esküszöm, azt hitte a gyerekek egyáltalán nem hordanak cipőt. (Mint amikor Amerikában az egyetemen megkérdezték a csapattársaim, hogy mi még lovon járunk-e,egy másik alkalommal, hogy nálunk is van-e tojás, a születésnapomon pedig elvittek egy bevásárlóközpontba,hogy csodát lássak, hisz nálunk ilyen úgy sincs. Ok-ok, ez 15 éve volt, azóta biztos más a helyzet). Visszakanyarodva a házigazdához, aki előkapott sebtében egy lepedőt, ráborította az ülőgarnitúrára és mutogatta, hogy csak azzal együtt használhatjuk a koszos mezítlábainkkal.                                Persze-persze, úgy lesz. Grazie.

A lakással nem volt nagy gond, kicsit koszos volt a szőnyeg, ami belepte az egész nagyszobát és ez egy kúszó gyermeknél  nem nagy öröm, de úgy gondolom, ennyi belefér, mégis csak nyaralunk, feleslegesen nem idegeskedünk.

Összesen kilenc napra mentünk és egy átlagos nap így zajlott: hajnali 5:30 és 6:00 között Alex felébredt és halkan nyögdécselni kezdett. Én ilyenkor próbáltam hangosan venni a levegőt vagy kicsit „félálomban” arcon/hason/oldalbordán –ami közelebb esett-meglegyinteni férjemet, hogy ébredjen már fel. Persze ezt úgy, hogy ő ebből ne érzékeljen semmit és azt higgye ő magától ébredt fel a gyermeki nyöszörgésre. Miután magához tért, igyekeztem a legalvóbbnak tűnő alvó pózba vágni magam és a drágám mit sem sejtve felesége alattomos húzásáról, kikelt az ágyból és elkezdte a napszámos munkát.

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én azért éjjel még 1-2x szoptatom Alexet, amihez fel is kelek, mert őt csak ülve tudom szoptatni, így azt gondolom, jár a hajnali plusz fél óra szusszanat). Nem sokkal utána Lencsi is ébred, és indul a nap.

Reggelizünk, majd én vagy Gábor elmegyünk egyet futni a tengerpartra, addig másikunk a lakásban őrizte Alex alvását, aki még reggel visszaalszik egy órát, közben Lencsivel rajzol/táncol/énekel/mesét olvas. Elképesztő szolgálatot tett a Meglepetés magazinhoz némi ráfizetéssel kapott Máté Péter CD, hisz rádió is volt a lakásban.  Amikor honvágyunk volt, bekapcsoltuk és torkaszakadtából üvöltve körbe táncoltuk az asztalt reggelinél- ki ne csinálna magából komplett idiótát, ha ezzel édesen gurgulázó gyermekhangokat kaphat cserébe?!

Ez a futás dolog remek, muszáj vagyok kitérnem részletesebben erre. Hihetetlenül kikapcsolja az anyamajmot! Kellemesen el is fáradok, próbálom nem túlhajtani magam, a gondolataim világosak és pozitívak és a monoton levegővétel (nálam kettő beszív, utána kettő kifúj az ütem, így nem kezd el szúrni az oldalam) egy kicsit meditatív állapotba visz le és átmossa szó szerint a testem, a vérkeringésem, meg a lelkem is. Receptre írnám fel mindenkinek, aki hajlamos borúlátásra. Nagy különbség az itteni futókhoz képest, hogy ott a legtöbb olasz nő inkább sétált a futópályán-ami szerintem tök jó, lényeg csinál valamit-de a legérdekesebb az volt, hogy azt is nagyon divatos szerkóban, egymáshoz hajszálpontosan illő színekkel és az outfit-hez passzoló élénk rúzsban végezte. Hát hiába, a vérbeli olasz nő sport közben is kellően attraktív. Lehet, azért sem futnak, mert az izzadás kevésbé vonzó. Ha már itt tartunk. Miért van az, hogy (legalábbis ahol mi voltunk) minden olasz nő nagyon jelentős túlsúllyal rendelkezik? Pont fordítva, mint itt. Itt szerintem a legtöbb jó nőre igénytelenebb, elpuhultabb pasi jut, addig ott normális kinézetű férfiakhoz igen testes Donnák társultak. Félreértés ne essék, engem nem zavar, sőt, mindig is irigyeltem azokat, akik teljes elégedettségben és harmóniában voltak önmagukkal, a testi adottságaiktól függetlenül! De azért furcsa volt. Lehet a tipikus családi modell, hogy anya otthon egész nap főz ráadásul azért ott a tészta tésztával párosul? Aki tudja a választ mondja már el nekem, kíváncsi vagyok. Pont az olaszok, akik annyira divat centrikusak, miért nem törődnek a külsejükkel kicsit jobban? 

Visszatérve a napirendre a reggeli futás után közös reggeli, majd irány a tengerpart, ahol szintén nem pihentünk. Alex ugyanis még csak kúszik, így első nap, ahogy letettük a homokba, a szeme azonnal felcsillant és az összes fellelhető csikket, törött kagylót, kavicsot próbálta rekord sebességgel a szájába tömködni. Ha pedig az összes létező kacatot eltávolítottam mellőle, akkor szánakozva rám nézett és lezseren belemarkolt az apró szemcsés homokba és azt tömte a szájába, pillantásomat nem eresztve: „azt hiszed kifogtál rajtam, mi?”-mondták lesújtóan a szemei.

Másnapra azonban hatalmasat fejlődtünk, Alex megtanult egyensúlyozni a popójával a homokban, felült, így kicsit könnyebb volt figyelni őt, mégis csak megnőtt a távolság a homoktól a szájáig pár centivel. Ezen felbuzdulva már arra is vetemedtem, hogy lefeküdjek egy percre, becsukjam a szemem és a napozás tevékenységét gyakoroljam. Fél perc után, a nap simogatóan elkezdte melegíteni arcom, épp kezdtem volna kiengedni a homlokom közepén futó ráncot, mely a folyamatos gyermek figyelés és készenléti állapot miatt szinte egész nap ékesíti arcom, hirtelen sercegő hangok ütötték meg a fülemet. Napozásnak vége, felpattantam és látom, Alex vakított, hogy már nem eszik homokot. Csak arra várt, hogy egy pillanatra ne őt lessem, és hamm, befalt két öklömnyi adagot. Persze a győzedelmes mosoly szétterült ártatlan arcocskáján. Nem győztem szájába locsolni fél liter ásványvizet! Így telt a napozás, közben Lencsi hatalmasat ugrándozott, lubickolt apjával a vízben, szerencsére néha szerepet cseréltünk, így én is hozzáérhettem a vízhez. Egyébként mit panaszkodom, 5. napon be is mártóztam a tengerbe, 10 percet úszkáltam is benne egymagam-szuper jó érzés volt, aki a kicsit nem becsüli, ugyebár.

Itt ismét kitérnék egy témára. Miért van az, hogy olyan nehéz nem elemezni önmagam, nem azzal foglalkozni, hogy éppen hogyan áll a fürdőruha, a bugyit kicsit ha lejjebb húzom kicsinyíti-e a fenekem, a többet takaró melltartó (a szoptatás miatt) azért láthatóvá teszi-e, hogy van mellem, a lúdtalpam mennyire égbe kiálltó, stb-stb…Hihetetlen, hogy végre jó formában vagyok, köszönhető a folyamatos szoptatásnak, a kicsi hurkásodik helyettem, neki még jól is áll, valamint gondolom a futás és a Pilates is segít és én mégis mindig találok kivetnivalót magamban?! Csilla, térj már magadhoz, végre alig van narancsbőröd, vékony vagy, mindig ez volt a cél és továbbra is cseszegeted magad?? Valaki kupán vághatna már, nagyon megérdemelnéd. Rá kellett döbbenjek, tök mindegy hogy nézek ki, ha arra van ráállva a szemem, hogy mi  NEM jó a külsőmön, akkor mindig csak azt fogom észrevenni. Tipikus példája ennek, amikor a tengerben állva hátrafordultam, hogy mondjak valamit Gábornak, akit azon kaptam, hogy épp a popómat lesi. Ennél több nem is kellett, robbantam: „mit nézel, tudom, hogy kicsit csíkos, de ez van, ezzel nem tudok mit kezdeni, sajnos ilyen a bőröm!” Erre Ő lesújtóan rám nézett és annyit mondott: „csak azt néztem milyen szép a feneked!” Hát igen, téves riasztás, ezt benéztem. Szegény amúgy is annyit dicsér, ami persze tök jól esik, de neki ez házastársi kötelessége és ráadásul elfogult is velem(tudom Életem, szerinted nem vagy az, ebben sosem fogunk közös nevezőre jutni). Halálba kergettem azzal, hogy folyamatosan nyüstöltem, csináljon már egy jó képet rólam fürdőruhában, hadd örökítsem meg a jó formámat az utókornak, ki tudja, jövő nyáron hogyan fogok kinézni?! És persze mindig ő volt a hibás, ha nem tetszettem a képeken magamnak. Amikor már önmagamnak is sok voltam, akkor töredelmesen elnézést kértem tőle, valamint megköszöntem, hogy annak ellenére, amilyen vagyok, még mindig kitart mellettem.

 Megint el kellett kezdjem az „önszerető mantrát”. „Jól nézek ki, tetszem magamnak.” Ezt pár százszor ismételgetve több napon át a kezdeti „totál idióta vagyok” érzést felváltja a belülről jövő boldogság , illetve elégedettség érzés, hiszen eddigre tényleg el is hiszem és azt is látom, hogy jól nézek ki és nincs csak ez kicsit ilyenebb lenne meg csak az…Nem rég olvastam, hogy az agy nem tud különbséget tenni aközött, amit valóban átélt, vagy amit elmondunk neki. Tehát simán átverhető. Például, ha szar napom volt, de azt mondogatom, hogy miért is volt jó ez a nap, akkor elégedettség érzés fog eltölteni. Ez komoly, aki nem hiszi, tegyen egy próbát. A hátfájásom is így mulasztottam el, elkezdtem mondogatni magamnak, hogy egészséges vagyok, nem fáj a hátam. Szép lassan ezt vizionalizáltam és az agyam valóságként élte meg és eszerint is alakította a testi folyamataimat. Durva, de működik, persze segít, ha hiszünk is benne. Folyamatos odafigyelést is igényel, sajnos, de megéri. Ezenkívül még valamire rájöttem:  a sok sok gyógytorna és Pilates edzés után, ahol az összes feladatot úgy kell végezni, hogy behúzod a hasad és letolod a vállad,  így a gerincedet tök jól megtámasztják hátulról a kisizmok, ezt érezni is lehet. Szóval rájöttem, hogy nem csak edzésen, hanem a mindennapokban is, amennyiben ezt így csinálom, az majdnem olyan, mintha egész nap erősíteném a hátam! Ezt tudom tanácsolni bárkinek, akinek olykor fáj a háta. Nekem bevált!  Önsegítő könyv vissza a polcra, térjünk vissza a nyaraláshoz.

Az olasz kaják persze isteniek, általában otthon ettünk tortellinit vagy pármai sonkát sárgadinnyével, és mindennel parmezánt. Párszor ettünk finger food halazóban, ahol nyers polipot és tonhalat szolgáltak fel pirítósban, hát éhesek voltunk, megettük és még ízlett is! Persze Alex megint vicces volt, és ő is egyből követeli, ami jár neki, ha látja, hogy mi is enni szeretnénk..

Délre mindig haza kellett érni, altatás - ha szerencsénk volt jutott egy óra közös nyugizás, amikor egyszerre aludtak a bitangok. Délután a Polignano a Mare nevű szomszéd városba elkocsikáztunk, sétálgatás, nutella ízű fagyi evés, egymás társaságának maximális élvezése és a csodás helyi életérzés magunkba szívása volt a kötelező forgatókönyv.

Non plusz ultraként a végére hagytam a love storyt, megjutalmazván azokat, akik még mindig velem tartanak, ugyanis a történet szupercuki. Az emberben általában mély nyomot hagy élete első szerelme, na akkor a kislánya első szerelme talán még mélyebb nyomot hagy! Utolsó napokban felfedeztünk egy viszonylag hosszú homokos tengerpartot, ahol csak a parkolást kellett fizetni, maga a strandolás ingyen volt. 3 Euróért egy igazi olasz szívtipró a maga hosszú, loknis fekete hajával, tükrös napszemüvegével, őrjítően csábos mosolyával-amit én nem annyira vettem észre lévén mindezekhez az adoniszi adottságokhoz cirka 155 cm magasság társult-de a magasságban nem annyira elmaradó 2,5 évesünk szívébe beletalált Ámor nyila. A „vezető bácsi” onnan kapta a nevét, hogy Lencsi  imádnivaló kislány logikája szerint összerakta, hogy a bácsi, aki a parkoló őr, vigyáz az autókra, amiket odavezettek az emberek, innentől kezdve ő lett „ A vezető bácsi”. Emberünk ahogy meglátta Lencsikét, hatalmas lelkesedéssel köszönt neki, hogy „Ciao Bella, Belllllllllla” és mi lefordítottuk, hogy azt mondta Neked, „Szia szép, szépséges!" Hát Lencsinek több sem kellett, olvadozott a gyönyörűségtől. A szerelem beteljesedésére az utolsó napig kellett várni. Ekkorra kislányunk már nemcsak azt érte el, hogy a csomagjait (napernyő, homokozó szett, kulacs) hozatta az ifjú titánnal, hanem azt is, hogy a lovag állását is kockára téve ott hagyott csapot-papot és a nagy tömegben addig kutatott, míg meglelte a homokozó Lencsit, hogy átadjon neki szerelmi vallomásként egy csodaszép csíkos gumilabdát! A szerelem csodákra képes, még azt is megérezte, hogy ez az utolsó napunk és a tettek mezejére kell lépnie. A szerelem beteljesült, Lencsi bűbájos mosollyal és csillogó szemekkel fogadta a hódolat jeléül átadott gumilabdát.Sajnos közös képre nem került sor a hölgyemény szégyenlőssége miatt, így csak az utólag lerajzolt és többszörösen kiszínezett rajzban láthatjuk viszont a vezető bácsinak titulált parkoló őrt.

Ha már a szerelmi beteljesülésnél tartunk, a nyaralás alatt a férjemmel is sikerült nap közben egy-egy lopott percben megsimogatni, átölelni egymást. Este pedig pár mondatot beszélgetni is tudtunk, és kicsit összebújni, mielőtt hulla fáradtan bedőltünk az ágyba.

Biztos voltam benne, hogy annyira kifáradtak a babák a kilenc nap alatt, hogy a repülő út hazafelé végre sima lesz. Aha. Nem volt nagy gáz, de azért pihenés sem. A két kismalac mondjuk kidőlt az odavezető autó úton, így egyre csökkent az esély, hogy a repülőn is alszanak majd.

A sztyuik között volt egy kezdő, Thomas. Annyira izgult, hogy a szokásos menekülő útvonal pantomimezésénél úgy remegett a keze, hogy hős legyen a talpán, aki rájön, melyik sorban is van az exit. Ráadásul, amikor körbejárt indulás előtt ellenőrizni a csomagokat, magán hagyta a mentőmellényt, hát ez vicces is lehetett volna, ha nem lett volna inkább aggodalomra okot adó. Alexet a szokásos módon felszállásnál cicire kapcsoltam. Apjuk békésen olvasgatta úgy 128.szorra a Bogyó és Babócát, Lencsi pedig tervszerűen kezdett elbóbiskolni. Alakul!  Felbátorodván önmagunk nagyszerűségétől, intettem a sztyuinak, ide egy jó kis meleg teát! (Mindig is szerettem az ilyen fölösleges apró luxus dolgokat, olyan királynői érzésem lesz tőle). Ahogy megkaptam és belekevertettem férjemmel a hozzávalókat, épp hogy belekóstoltam, az alvó medve a cicimről egy hatalmas rúgással jelezte, hogy a békés percekkel ráérek még várni pár évet, magához tért, természetesen a nagyot is egyből felkeltette, egyedül unalmas rosszalkodni ugyebár.  Ennyi volt a magamra szánt pár perces tea ivászat. De az a 4 másodperc, amíg csukott szemmel élveztem a forró nedűt ajkaimon, befelé figyelvén, kicsit kizárva a külvilágot, az esküszöm megérte!                                    

Bocsánat, kicsit hosszúra nyúlt a történet, és bár tényleg kellett pár nap a megérkezés után a regenerálódásra, természetesen azonnal indulnék, ha ismét mehetnénk, hisz bármilyen fárasztó egy ilyen móka, mégis közös élmény az egész családnak és én imádok a családommal lenni, még ha percekre olykor-olykor a világ végére is kívánom egyiket, másikat vagy éppenséggel mindegyiket egyszerre! :)

                                                                                                                                                                                                                       Lencsi baba, jövőre hova utazunk?