Tisztelet. Ez a szó számomra mindig is egy nagyon gyakran használt szó volt, folyamatosan követeltem magamnak és azt gondoltam nekem ez jár, hiszen én is mindenkinek megadom.

Valóban jár nekem és valóban megadom mindenkinek? Megpróbálok ennek utána járni, de nem ígérem, hogy teljes mértékben sikerrel járok, nem lesz egyértelmű igen vagy nem válaszom az írásom végén, mert ez a fogalom eléggé szubjektív, mindenkinek mást jelent, mégis úton-útfélen dobálózunk vele! Annyit megér a dolog, hogy mindenki elgondolkozzon rajta egy picikét..

 Gyerekkorom óta annyit foglalkoztatott ez a kifejezés, hogy szeretném most egy kicsit körüljárni, kibontani, megszagolni és miután megrágtam eldönteni, hogy továbbra is szeretni fogom, vagy kiderül, hogy nem is vagyunk annyira „rokonlelkek”, és mostantól inkább mellőzni fogom a mindennapi szóhasználatomból a Tisztelet szócskát.

Lássuk. Kezdjük onnantól, mikor én még nagyon pici gyermek voltam és az egyik legelső emlékem a családi veszekedésekből az volt, hogy én magamból kikelve azt kiabáltam, hogy: „Csak azért nem fogom tisztelni, mert a családtagom, mert nagyrészt neki köszönhetem, hogy vagyok! Majd ha olyat tesz, amiért büszke lehetek rá, ami számomra értékkel bír, akkor majd tisztelni fogom!” Hihetetlen mélyről jövő dühöt éreztem, hogy csak a miatt, mert idősebb nálam, mert egy másik generáció, azért tisztelnem kellene, pedig számomra nem tett olyat, ami értékkel bírt volna. Mármint amennyire ezt gyerekfejjel meg lehet ítélni. Visszagondolva a maga módján próbálkozott, sokféle sportra megtanított például, de valahogy a szidalmazás volt az eszköze, és én már akkor mindig bizonyítani akartam Neki, hogy csak egyszer, egyszer dicsérjen meg. Egyszer írtam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy nem érzem, szeret-e engem! Ezt elolvasta és annyit mondott, ha nem érzed, akkor hülye vagy. Pont. Egész életemben mások elismerését hajkurásztam, mindig csak megfeleljek, mindenki szeressen. Szeretném itt azt is leírni, hogy nincs már bennem harag az illetővel kapcsolatban. Tudom, hogy sokszor azt adjuk tovább, amit mi is kaptunk és neki is volt része testi fenyítésben. Ahogy azt is tudom, hogy szeretetet nem sokat kapott az Édesapjától. Sajnos, ezeket nem tőle tudom, a sporton kívül nem sok közös témánk volt és miután az élsportot is abba hagytam, nagyrészt, hogy fricskát mutassak neki: „na, most már nem fogsz tudni Velem dicsekedni másoknak, abbahagytam a kosarazást, maradtam az a tök szerencsétlen lány, akiben semmi értékelhető tényező nem maradt, ehhez mit szólsz?”-ezt követően eléggé nem maradt beszédtémánk. Megbékéltem Vele, akkoriban az a módszer, amivel a „rossz” gyereket igyekeztek jobb belátásra bírni abszolút elfogadott volt. 

De kérdem én, hol itt a Tisztelet? Ugyanis azt gondoltam és gondolom a mai napig, hogy azért sem lettünk felnőtt fejjel közelebbi kapcsolatba, mert nem tisztelt gyermekként, pedig szerintem a gyermeknek is ugyanúgy kijár a tisztelet.

Ezt mindig is éreztem, de azóta tudom, mióta édesanya vagyok. Tisztelem a határait a gyermekemnek, mely érzelmi és fizikai szinten is kifejezésre jut. Először is nem verem meg, mert nem használom ki a testi erő fölényem, és mert mélységesen elítélem, és gyenge módszernek tartom. Azt gondolom, akkor verünk, ütünk, amikor „tehetetlennek” érezzük magunkat ezért „tesszük” ezt, ezért emelünk kezet. Ezzel együtt ismerem azt az érzést, amikor úgy érzed szinte nem maradt más, mint meglegyinteni a gyermeket, hogy észhez térjen, mert hirtelen kifogytál minden egyéb eszközből (kérés, meggyőzés, hangos szó, kiabálás, fenyegetés), a kisded magából kikelve, hisztizve csapkod, olykor Téged is eltalál véletlen (?) rúgkapálás közben, Te mégsem vered meg, visszafogod magad, mert ember vagy nem állat. Tudsz uralkodni a cselekedeteiden. Eddig maximum az arcát vagy a karjait fogtam meg erősebben, hogy elérjem, valahogy zökkenjen ki magából, hogy végre Rám figyeljen és átmenjen, amit mondok. Persze ez sem sikerül mindig, van, hogy megvárom, míg „lefut a program”, míg kisírja (kiüvölti,kibőgi) magából bánatát, de nem fogom megütni. Pontosan azért, amiért másik embert sem ütök meg. Bizonyos helyzetekben véleményem szerint rá lehet ütni a kezére, ha mondjuk, ő kezdeményez valami balhét, vagy ellök egy kisebbet, vagy ha harapna, akkor tuti rácsapnék a szájára, de a határ itt húzódik meg számomra. Ő egy kisember és éppen Tőlem tanulja, hogyan lehet boldogulni az életben. Szeretném megtanítani, hogy mindenféle érzelem megengedett, ha éppen utálja Öcsit, akkor azt is elmondhatja nekem, de ezt tettlegesen nem lehet kifejezésre juttatnia. Tanulja meg, hogy az érzelmei miatt sosem kell szégyenkeznie, de kezelnie, vagyis kontrollálnia kell tudnia ezeket.  Kezet nem emelünk másik emberre, mert tiszteljük. Másrészt tisztelem az érzelmi határait. Hogy ha nem szeretné, hogy agyon puszilgassam, akkor visszafogom magam és nem teszem,(bármennyire is nehezemre esik). Imádom csikizni, de amikor belefárad, és azt mondja elég, azon nyomban abba hagyom. 

Szeretném, ha Ő is érezné, hogy tiszteletbe tartom őt és a határait.

A páromtól „elvárom”, hogy ha késik ahhoz képest, mint amit megbeszéltünk, akkor tiszteljen meg annyival, hogy szól, hogy Édesem, ne haragudj, sok a munka, nem tudok még elindulni, de sietek! Ezt én abszolút megértem és elfogadom, persze nem biztos, hogy boldog is leszek tőle. A lényeg, hogy ha nem szól, én úgy érzem, semmibe vesz, és nem tiszteli azt, ami számomra fontos, a pontosság.

Ezt az idő tényezőt én mindenkivel szemben alkalmazom és mivel számomra tiszteletlenség, ha nem szól az illető, akivel megbeszéltem egy találkozót, ha késik, én igyekszem sosem késni, vagy ha belecsúszok, akkor mindenképp értesítem. Nem akkor, amikor ott kellene lennem, hanem előtte.

Ezen kívül, sokszor magamra kell, pirítsak, hogy ha valakivel beszél a Szerelmem, vagy üzenetet kap, ne kérdezzem meg egyből, hogy ki volt és mit akar? –nem mindig sikerül, győz a kíváncsiság. Pedig fontos lenne tiszteletben tartanom életének azokat a határait, amik nem rólam szólnak. Ne akarjak mindenébe belefolyni, hagyjam meg identitásának határait. Adjak neki esélyt, hogy magától akarjon valamit elmesélni, ne kényszerként élje meg, hogy el kell mesélnie, mert mindenbe belekérdezek, pontosabban belepofátlankodok.

Anyukám is sokszor utal rá, hogy nem érzi a tiszteletet a részemről. Ezt azért merem leírni, mert bár sokszor összekapunk, azért mindent tudunk utólag tisztázni, ezért tudom, nem haragszik, hogy Őt „nevesítem”.

Tehát Édesanyám azt gondolja, hogy tisztelnem kellene a szüleimet, mert Ők a szüleim, mert Ők idősebbek.  Amikor itt vannak nálunk, akkor ne kelljen mindenben a mi szabályainknak megfelelni a lakással kapcsolatban (hol kell a cipőt levenni), illetve a gyerekneveléssel kapcsolatban. Én meg pont azt szoktam kiemelni, hogy ő meg nem tartja tiszteletben azt, hogy ez a mi házunk, a mi gyerekeink tehát a mi szabályaink szerint lenne jó itt „játszani”.

Most akkor kinek van igaza? Ki nem tisztel eléggé kit? Jár nekik a tisztelet csak azért, mert idősebbek?

Azt gondolom, alapvetően mindenkinek jár a tisztelet, ha idősebb, ha fiatalabb, én itt nem tennék különbséget. Más kérdés, hogy könnyebb annak megadni, akire felnézek, akit szeretek. De hogy ezt érzi-e a másik, az mitől függ? Ez is olyasmi lehet, mint a szeretetnyelv, hogy mindenkinél másképp nyilvánul meg, mindenki más jelekből szűri le, hogy tisztelve van-e, illetve szeretve van-e, avagy sem.

Steiner Kristóf véleménye a tiszteletről: „szerény véleményem szerint semmi szükség a folytonos ismételgetésére – hiszen az igazi önzetlen szeretet, amellyel minden embernek tartozunk, magában foglalja mindazt, amit a tisztelet jelent.”

Ez nagyon szép, de számomra nem elég konkrét. Mert nem elég önzetlenül szeretni mindenkit, ezt a viselkedésünkkel bizonyos élethelyzetekben kifejezésre is kell juttassuk a tisztelet formájában.

A tiszteletadásnak számtalan formája van, de mindnek közös jellemzője, hogy a másik ember felé irányuló pozitív gesztusban jelenik meg,  íme néhány példa a www.parókia.hu oldaláról, mely számomra kicsit megfoghatóbbá tette ezt az elvont, de mindenki által elvárt viselkedésformát:

• Amikor beszélgetek valakivel, végighallgatom-e vagy belevágok a szavába?
• Amikor beszélnek hozzám odafordítom a fejemet a másik felé, ránézek?
• Ha valakivel mélyebb beszélgetésben vagyok, felveszem-e a csörgő telefont?
• Csetelek-e egyszerre több ablakból, várakoztatva válaszaimmal hosszú ideig a partnereimet?
• Szoktam-e szólni a másiknak, ha kések az időben megbeszélt találkozóról?
• Szoktam-e negatív jelzőkkel illetni másokat, ha nem azt gondolják, amit én jónak tartok?
• Beszélek-e rendszeresen akár viccesen is a másik nemről-obszcén összefüggésben?
• Emlegetek-e másokat negatív, megalázó jelzőkkel?
• Használom-e családtagjaim tárgyait kérdezés nélkül?
• Képes vagyok-e mozdulatlanul állni a Himnusz alatt?
• Szoktam-e vezetés közben másokat mindenféle gyenge értelmi képességet kifejező szavakkal illetni?

Ezek alapján rá kell, hogy döbbenjek a tisztelet sokkal szélesebb kérdéseket ölel fel, mint amikre én kitértem és bár a fenti kérdésekre sokszor igennel feleltem, van hova fejlődnöm.

Végezetül  ide idézem Dr. Szilvássy Lászlót, aki szerint: „E képzett szó tulajdonképpeni jelentése: méltósággal lát el, nagyra becsül valakit, elismerést tanúsít valaki iránt, elismeri valakinek a tekintélyét, rangjának, állásának megfelelően viszonyul embertársához, elismeri valaminek a valós és az eszmei értékét.”

Összességében arra jutottam, hogy aki számomra fontos, azt azon kívül, hogy szeretem, tisztelni is fogom, akit pedig nem tudok tisztelni, mert nem becsülöm nagyra, azt igyekszem elfogadni a hibáival együtt.

Tehát drága szüleim, úgy szeretlek Titeket, ahogy vagytok, és amikor ide jöttök Hozzánk, azt csináltok, amit akartok, mert Ti képesek vagytok mozdulatlanul állni a Himnusz alatt, tehát levonható a végkövetkeztetés, hogy tiszteltek engem és a családomat! :)