Durr bele a közepébe.

Van egy 2,5 éves lányom és egy 10 hónapos fiam. Itthon vagyok szinte 3 éve. Annyi földi mennyet és poklot még nem éltem meg, mint ez alatt az időszak alatt. Ennek és a fejlődni vágyásomnak köszönhetően azonban kénytelen voltam rengeteget változni. Egyszerűen nem volt más opció. Immáron nem csak a saját boldogulásomért, boldogságomért illetve boldogtalanságomért felelek, egyértelmű volt, változnom, tennem kell, kezembe kell vennem a sorsom irányítását.

Egy kicsit a két évvel ezelőtti lelkiállapotomról: Tényleg elképzelhető, hogy egyedül én nem tudom milyen az, amikor egy anya az ösztöneire hallgat, ha a gyermeke folyamatosan üvöltve sír? Mert én ezt az „ösztönösséget” nem leltem magamban sehol. Önmagam marcangolásán keresztül szépen aprítottam fel a szűk környezetem idegeit is.

Kezdődött az egész a sógornőm bátorító levele után, miszerint nekem igenis tudnom, éreznem kell, mi kell a gyereknek. Aztán folytatódott azzal, hogy egy másik közeli hozzátartozóm –gondolom- jó szándékkal vezérelten síró gyermekemet kitépte a karjaimból, mert azt gondolta azzal segít rajtam, miután hulla fáradtan, potyogó könnyeimmel szorongattam az üvöltő pár hetes leányomat. Hát nem. Ezzel nem segített. Még inkább azt éreztette velem, hogy szart sem tudok a gyereknevelésről, sőt legfőképp a saját gyerekemet kell megmenteni tőlem. Ennek a cselekedetnek abszolút ez volt az üzenete, bár tudom én, hogy ő lelkileg nem tudott támaszt adni, és így próbált segíteni, de ezt abban a lelkiállapotomban nem tudtam így látni. Visszatérve a sógornőm szavaira, miszerint senki nem tudja, mi van a gyerekkel, miért üvölt, csakis én, az anyja tudhatja. Na, én akkor megsemmisülve, magamba zuhanva azt éreztem, hogy abban a pillanatban a gyermek apjában sokkal nagyobb bizodalmam volt, mint önmagamban, mert ő olykor el tudta altatni a mellkasán az üvöltő oroszlánkölyköt, én még erre sem voltam képes. Nálam maximum akkor aludt el, amikor télen a mínuszokban a 'b' verzió mellett letéve a voksomat elvittem a férfi XXL kabát alatt magamra kötve a banditát hajnal 3 felé sétálni a dimbes-dombos hegyoldalunkra és persze megállni vagy lassítani nem mertem, nehogy megzavarjam a végre valahára egyenletes szuszogásra váltó fülsiketítő üvöltést. Ja, az 'a' verzió az lett volna, hogy falhoz vágom. Jó-jó, azért ez nem ennyire direkt módon fogalmazódott meg bennem, inkább csak úgy, hogy megkérdeztem a nálam mindig nyugodtabb és racionálisabb férjuramat, hogy az őseink vajon hány üvöltő babát vágtak tehetetlenségükben a barlang falához, hogy végre elhallgattassák az ebadtát? Mert mondjuk a vadállatokat nem volt tanácsos felbőszíteni vagy csak idegileg talán kevésbé lehettek anno türelmesek őseink, mint most én, hiszen azért mögöttem már van pár generáció, akik békésebb eszközökhöz nyúlva oldottak meg stresszes szituációkat és én is olvastam már egy pár önkontroll témájú könyvet.

Ennél a gondolatmenetnél érthetően kicsit megijedtem magamtól és jobbnak láttam hulla fáradtan elindulni az éjszakába az üvöltő szelek közé hegyet mászni a gyermekkel, abban reménykedve, hogy amennyiben túlélem ezt a menetet, azon kívül, hogy talán bealszik a gyermek, a hatalmas feszültség is esetleg kimegy belőlem..

Szóval ez brutál kemény időszak és nem, nem készít fel rá semmi. Az biztos nem előny, ha az ember alapvetően önbizalom hiányos, mások véleménye alapján látja önmagát és ahhoz van szokva, hogy kiskorától kezdve ezer dolgot csinál egyszerre, no és a legtöbb dologban sikeres (versenyszerű kosárlabda, ösztöndíj Amerikában egy komoly egyetemen, egy jó munkahelyen jolly -joker pozíció betöltése). Hát ezek nem segítenek. Mert otthon bizony senki nem értékeli úgy a munkádat, nem jár érte bónusz, nem tudsz másokat legyőzve a csúcsra jutni. Nem. Itt te vagy. Meg a gyereked. Meg a bezártságod. Meg a gondolataid. Ezek pedig nem mindig támogatóak. Mert tényleg: hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?! Egész életedben erről álmodoztál! A tökéletes férjről, a szuper apáról –pipa, pipa. Gyermekekről, rendezett családi háttérről-pipa, pipa. Erre Te?! Te szerencsétlen nőszemély? Mi jut eszedbe jó dolgodban?? Keseregni. Nem élvezni az örömöket. Pedig tényleg. Azok az ősanyák!!! Hát azok fején mindig ott csücsül a gyereken kívül a magabiztos elégedettség, hogy ők aztán simán főznek, mosnak, takarítanak, nem alszanak, boldog gyereket nevelnek, hol itt a probléma? Hát kérem szépen ott, hogy én nem vagyok hajlandó lemondani az eddigi boldogság forrásaimról. Mert engem igenis az tölt fel, ha kétnaponta elmegyek itthonról akár gyerekestül, akár egyedül, ahol emberek vesznek körül; ha a manikűrös 4 hetente szép körmöket varázsol nekem, mert ilyenkor történik valami! Egy pici szeletem nő marad. Vagány, boldog nő, akinek még a kezei is ápoltak. És ez nekem fontos. Lehet, azért mert kiskoromban rágtam a körmöm és ezt a szorongást immár a szép körmeimen nem tudom levezetni, ami jó dolog, mert nem lesz ótvar randa a kezem.

De a lényeg, hogy igenis őrizzünk meg apró boldogságmorzsákat a régi önmagunkból, hogy aztán tudjunk hova visszatérni, maradjunk valamilyenek, ne áldozzuk fel saját vágyainkat a gyermekeinkért, mert az tuti nem vezet hosszú távon kiegyensúlyozott gyermek-anya kapcsolatra. Jaj, de nagyon előreszaladtam. Ha én ezt tudtam volt 2 éve is, akkor bizony nem lett volna olyan megsemmisítően nehéz az anyaság kezdete. Igen, olyan is volt, hogy nem tudtam lábra állni a kínzó hátfájásomtól, ami 10 éven át gyötört. Eljutottam oda, hogy én, aki élsportoló voltam, 5 éve nem tudtam egy jót futni, mert a fájdalomtól alig bírtam haza botorkálni, és a legborzasztóbb az volt, hogy a jövőképem nem egy egészséges nő víziója volt - megjegyzem 30 éves voltam ekkor. Abszolút betegség tudatom volt, és a kép, ami megjelent előttem, sokszor egy tolókocsis vagy a lábát fájdalmában maga után húzó szerencsétlen nő képe volt. Ez így nem mehetett tovább. Rá kellett jönnöm, mi húzódik valójában a hátfájásom mögött, hogy lehet, hogy nincs rá megfelelő magyarázat fizikai szinten, hogy ez a valami mindig előjön és bekebelez? Lehet, hogy tényleg igaza volt azoknak, akik lelki okokat (is ) véltek felfedezni a háttérben?

Kellett egy jó életvezetési tanácsadó, aki megértette velem, hogy más véleménye önmagáról szól. Nem rólam, és hogy NEM KELL MEGFELELNEM MINDENKINEK. Fuhú, ez de könnyen hangzik és de bitang nehéz megvalósítani. Hogy is van ez? A bizonytalan ember körül azonnal megjelennek a nagyon határozott véleményű emberek, akik szinte vérszagot fogva megfojtják a kis áldozatukat és addig szorongatják a nyakukat, amíg az inkább megadja magát, elismeri, hogy amit eddig ő csinált az szar, hogy szar anya és szar feleség amiért nem tanult meg az egyetemi évek alatt főzni, vagy ha akkor nem akkor a kisgyerek mellett, 3-4 óra alvással miért nem kezd el most főzőtanfolyamra járni??! Egyáltalán ha üvölt a gyerek, hogy nem vágja rá egyből, hogy hát igen, jön a jobb hátsó 7-es foga azért nyüszít, vagy álmában egy légy rászállt az orrára (ezt egy jó anya látja, hisz éberen őrzi kisbabája minden egyes lélegzetét-nappal és éjjel) és ennek emléke hirtelen felbukkant az agyában és ettől sír, vagy csupán a lábkörme viszket és nem tudja megkülönböztetni a viszketést a fájdalomtól, hát természetesen ezért üvölt. És ilyenkor én megsemmisültem és a másik pedig a nagy erkölcsi (vagy agresszióban és hangerőben) mért versenyben hatalmas fölénnyel boldog lehetett, mert amíg az én ítéletem hangoztatta, addig sem kellett a saját életének problémáival foglalkoznia.

Mennyivel könnyebb elmondani valakinek mit csinál rosszul, vagy csak „segítőkészen” kéretlen tanácsot adni, mint saját kicsi életének esetleges bajaival szembenézni.  Ezzel eljutottunk a fejlődésem bizonyítékához. Hogy megérte önmagamon dolgoznom, a legmélyebb gödörben fetrengenem és elemezni önmagam, hogy mit csinálok rosszul, és hogy szerethetném magamat jobban, mert most már így reagálok:

Képes vagyok azt mondani, miután tisztába tettem, megetettem, megbüfiztettem gyermekem (amikor sikerül, mert hát ezt sem tudja minden baba ugyanúgy), hogy NEM TUDOM éppen most miért sír a gyermekem. Ma már a második gyerekemmel ezt ki merem mondani. Mert lehet a front, meg bármi és biztos megnyugtatóbb lenne a környezetemnek azt látni, hogy kézben tartom a dolgokat, de ez nincs mindig így. Ez van. Ez az élet.

Ez a felismerés számomra hatalmas dolog volt. Eljutottam arra a szintre, hogy elég erősnek éreztem magam, hogy a külvilág felé a gyengeségeimet is ki merjem mutatni és ettől ne érezzem magam kevesebbnek. Nem az lett az első gondolatom, hogy a másik biztos jobban csinálja, hanem az, hogy az is lehet, hogy ő sem tud mindent, de talán ezt nem meri felvállalni. ÉS a legviccesebb, hogy a gyengeségeim felvállalása hatására, hihetetlen erőt éreztem magamban!

Ezen kívül, én bátran sírok a gyerek előtt is Ha már idegileg kikészített, akkor én is elsírom magam és olyankor elmagyarázom, hogy anyának is egy idegrendszere van (volt :) ) és ő is elfárad néha. És ez tudjátok hova vezet? Nem, nem egy lelkileg labilis gyermekhez, hanem egy totál együtt érző lélek kibontakozásához, aki ha lát egy síró babát egyből odamegy átölelni és megpuszilni (jó- jó néha akkor is odamegy ölelgetni és puszilgatni, ha erre semmi előzmény nem utal, egyszerűn szeret ölelgetni, ez legyen a legnagyobb problémája).

Itt a képen például Öcsit, aki olykor boldogan, olykor a kis tesóként járó beletörődéssel fogadja a kitörő érzelem áradatot.  Hogy itt éppen hogyan, azt mindenki döntse el maga. :)

Szóval bátor szószólója lettem a béna anyáknak a játszótéren, akik sokszor nem tudják a megoldást, de próbálkoznak, vállalják a gyengeségeket és azt, hogy bizony a kisgyermeki lét az én típusú embereknek rohadt nehéz.

Rohadt sokszor. Hogy sokszor szegény férjem idegbeteg asszonyhoz tér haza, aki ha kisírhatja bánatát, akkor utána újult erővel megy neki ismét a csatába, aki inkább elmegy futni heti 5 x a tűző napba, ha úgy érzi, kezd ideges lenni, vagy feszült gyermeke egész napos nyűgös hangulatától,vagy lelkileg kimerült és tud szerezni bébiszittyót, hogy ne a gyermekein vezesse le a feszültségét. Én ugyanis nem abban hiszek, hogy 100%-ig csak az anyára van szüksége a babának, hanem alapvetően az anyára, de ha neki kell töltődés, és megoldható, akkor sokkal jobb a babának egy újult energia, mint a fáradt anya, akiben már semmi energia nincs, akinek kell egy kis rehab, hogy megint lehessen belőle töltekezni! 

Ebben a nagy küzdelemben számomra ők a legfontosabbak.A Gyermekeim. Értük szeretnék fejlődni, értük gyógyítottam meg a lelkem (biztos van még hova fejlődni), de már régóta nincs kínzó hátfájásom és emelgetem a két csöppséget napi 20 órában, hogy ők ne egy önbizalom hiányos energiába nőjenek bele.

Ez az én legnagyobb feladatom. Hogy ahogy elfogadom, értékelni és szeretni tudom magam, úgy tanulják ezt meg a gyerekeim is. Innen pedig nincs megállás!

A következő célom, megtalálni azt az irányt, ami hosszabb távú célt tud adni nekem. Ebben ötvözném a sport múltamat a 10 éves gyógytornával, a lelki vívódásaimmal, valamint az emberi érzésekre való ráhangolódásommal szeretnék kezdeni valamit.

A legszebb az egészben, hogy kezdem elhinni, képes leszek rá!

u.i.

Segítsük egymást anyafejek! Ne tanácsokat osztogassunk és ítélkezzünk egymáson, hanem legyünk ott, ha egy váll kell, amin sírni lehet, egy öl kell, ami megtartja kisbabánk fejét , ha mi épp fél órát szusszannánk (nem főznénk, takarítanánk, hanem töltődnénk!!)

Mindenki más pedig értse meg, hogy ez nekünk nagyon nem könnyű és lelkileg legyenek ott, ha fizikailag nem is tudnak segíteni! Egy kis odafigyeléssel, a babánkra való kedves mosollyal, egy bátorító „de bájos, de kedves , vagány a gyermeked, tetszik, ahogy csinálod a dolgaidat”, szóval egy kis megértés és szeretet kifejezése csodákra képes,családon belül és családon túl!

Ja, és ezt az egészet nem mertem volna leírni, ha alapvetően nem gondolnám és érezném azt, hogy a sok nehézség és kimerültség mellett, ez nem csak azért csodás időszak, mert tükröt tart és fejlődésre ösztökél, hanem mert ezek a kis banditák tényleg imádnivalók és én imádom is őket a szutykos tappancsaiktól a huncut fejük búbjáig!

Köszönöm, hogy elolvastad.

 Kalovits Csilla